Shock!

Több emberrel is vitáztam az utóbbi években a Black Stone Cherry kapcsán, én ugyanis nem éreztem a zenekar stílusában különösebben éles váltást a vízválasztónak tekintett hármas albummal kezdődően. Igen, tény, hogy kicsit jobban rágyúrtak a rádiós vonalra a Between The Devil & The Deep Blue Sea és a Magic Mountain dalaiban, mint az első két anyagnál, viszont egyfelől ez a modern, amerikai éterre kacsingató vonal a debütről meg a Folklore And Superstitionről sem hiányzott, másrészt a 2011-es meg a 2014-es lemeznél sem arról volt szó, hogy Chris Robertsonék hirtelen átmentek volna Daughtryba. Persze nincs okom kételkedni abban, hogy a Roadrunner szívesen megcsinálta volna belőlük a Nickelback southern változatát, de olyan eszelősen óriási kilengéseket azért sosem éreztem náluk, maximum az arányok voltak mások az egyes lemezeken. Nekem mindenesetre az összes anyagukon akadnak nagy kedvenceim, és mindet rendszeresen hallgatom is.

A Roadrunner helyett már a Mascotnál megjelenő Kentucky kapcsán a zenekar is igyekszik minden fórumon hangsúlyozni, hogy itt aztán nincs rádiós flört, és visszakanyarodtak a gyökerekhez, de az az igazság, hogy én most sem feltétlenül hallok irgalmatlan differenciát. Ez simán csak egy újabb Black Stone Cherry-lemez a sorban, és kész: a csapat stílusa és Robertson hangja eleve roppant jellegzetes, és ami nem tört el, azt ugye nem kell megragasztani. Vagyis hiába zakatol például a Hangman, a Rescue Me vagy a Darkest Secret egyértelműen vastagabb, riffelősebb, morózusabb módon, mint mondjuk a legutóbbi két anyag dalainak többsége, ettől még nincs szó arról, hogy a banda hirtelen sludge-os súlyossággal dörrenne meg. Hozzáteszem, nem is lenne szükség ilyesmire... Ez itt továbbra is a Black Stone Cherry, amelynek az elejétől fogva lényegi eleme Chris szívbemarkoló, néhol kissé szentimentális előadásmódja, sztorimesélős stílusa, ami nyilvánvalóan teljesen őszinte és hiteles náluk – az egyensúly tehát most is megvan a gitárröfögtető zúzda meg a blues/country/southern-lazulások között.

Minden olyan tehát, amilyennek megszerettük, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Kentucky az évszázad albuma, inkább csak egy rajongótábornak írt, korrekt anyag a négyesfogattól. Ugyanakkor itt is sietve hozzáteszem: szerintem egyik eddigi lemezük sem volt maxpontos – még talán az első állt a legközelebb ehhez a szinthez –, vagyis ez sem jelent igazi változást. Miután pedig tavaly augusztusban végre élőben is láttam őket a Hajón, végleg ki merem jelenteni, hogy esetünkben alapvetően vérbeli koncertbandáról van szó, akiket otthon vagy a kocsiban is boldogan hallgatok, de azt a bődületes energiát, dinamizmust, amivel a deszkákon nyomulnak, eddig igazából egyik stúdiós produkciójukon sem adták vissza maradéktalanul. Éppen emiatt a lemezeik nem is készíthettek fel arra az egészen katartikus élményre, amiben részem volt az A38-on, és simán, minden túlzás nélkül életem legjobb koncertjei közé sorolom.

Az ötös Black Stone Cherry tehát leginkább olyan album, amely simán befutja a kötelező köröket, viszont ennél sokkal többet nem ad. Nincsenek rajta különösebb elhajlások sem felfelé, sem lefelé: nem vélek felfedezni a hallgatót azonnal tökönrúgó bombaslágert, de tölteléket sem, inkább egységesen erős az album, ami amúgy az említett autós nyomatásnál ideális, szóval eszemben sincs panaszkodni. Pláne, hogy a The Way Of The Future, az In Our Dreams, a Shakin' My Cage és a Soul Machine négyese kimondottan ütősen indítja az anyagot, a The Rambler című hiperérzékeny, mégsem giccses ballada pedig csodaszépen zárja. Ezek között pedig szépen megférnek egymás mellett az olyan zorallabb darabok, mint a fentebb említett hármas, illetve a könnyedebbre vett témák. Ilyen például a Long Ride vagy a Cheaper The Drink Alone, amelyek nekem minden fogadkozás ellenére is száz százalékosan amerikairádió-kompatibilis nótáknak tűnnek, de mint mondtam, az első két lemezen is bőségesen adagolták az efféléket, épp ezért nem értem azokat, akik váltásról beszéltek az utóbbi alkalmakkor. Nekem az Edwin Starr-féle War feldolgozása is tetszik, de eleve bírom is az ilyesmit. A balladázást viszont valóban nem vitték túlzásba, sőt, magukhoz képest feltűnően visszafogták.

A kanadai Monster Truck nemrég kiadott Sittin' Heavy albumát dalok tekintetében valamivel erősebbnek tartom a Kentuckynál, de ez nem a Black Stone Cherry ellen szól, összességében ebbe a lemezbe sem tudok belekötni. Viszont van egy olyan érzésem, hogy a jövőben én már elsősorban mindig a következő élő találkozást várom majd ezzel a bandával, nem pedig az aktuális albumokat, ha érted, mire gondolok.