Shock!

Bármennyire is reménykedtél benne, kedves olvasó: a mai napot nem fogod megúszni Blaze Bayley-lemezismertető nélkül! És talán cinikusnak tűnök, de azért nézzünk egy kicsit önmagunkba, és valljuk be: az egykori Wolfsbane- és Iron Maiden-énekesnek voltak már korábban életszakaszai, amelyekről még talán szemellenzős rajongóként sem lehetett mindig szuperlatívuszokban beszélni. Ettől persze mindig is szimpatikus fickónak tartottam a klasszik Iron Maiden-szerzeményekkel egykor komoly harcot vívó karakán frontembert, azon túl is, ha egyébként az általa fémjelzett stílus nem mindig állt közel hozzám.

Másrészről pedig azért sincs sok értelme a kritizálásnak, mert ez a friss szólólemez pont nem olyan lett, mint amilyenre előzetesen számítottam. Tehát nem klisékből összerakott, ódivatú, fapados hevimetálról és egy fahangú énekes középszerű szerzeményeiről szól a történet, hanem egy kifejezetten erős dalcsokorról és egy komoly fejlődésen átesett dalnokról. Bizonyos énekesek idősebb korukra érnek be igazán, és Blaze szerintem ilyen. Nyilván a mai szoftverekkel a helyére tudják már húzni a félreintonált és hamiskás hangokat, de a potenciált, az ösztönösséget és a megfoghatatlan energiákat már képtelenség utólagosan reprodukálni. Bayley utóbbiakban érzésem szerint rengeteget fejlődött korábbi önmagához képest, és nálam már óriási előny, ha nem kezdek el feszengeni attól, amit egy előadó egyéni teljesítménye közben hallok. És igen, ezzel most az Iron Maiden-időkre is próbálok utalni kicsit, pedig amúgy az erős nótákkal telepakolt The X Factort még „énekügyi" kivetnivalóival együtt is nagyon kedvelem a mai napig. Sőt, a Sign Of The Cross című szerzeményt nyugodt szívvel oda merem tenni a csapat legjobban sikerült momentumai mellé. A másik, Bayley nevével fémjelzett Vasszűz-anyagnál, a Virtual XI-nél nálam már kicsit elveszett az érdeklődés, és a Futureal kivételével már nem is voltam képes rajongani az ott hallható tételekért.

Birminghami hősünk friss lemezének nótái viszont köröket vernek Harrisék tizenegyedik mérföldkövére, ezt bátran ki merem jelenteni. Persze az erőtlenül kluttyogó, dobgép-gyanús alapok és a maszatos, szétkent ritmusgitár azért jócskán lebutítja az összképet, viszont jó hír, hogy a fülbe ragadó szerzemények egy idő után feledtetni fogják ezeket a hiányosságokat. Egyben persze szomorú is, hogy nem voltak képesek komolyabb összegeket és/vagy energiákat fordítani a felvételekre, mert tényleg megérdemelték volna. Emlékszem, amikor például Bruce Dickinson előhozakodott az azóta is etalon megszólalású Balls To Picassóval, vagy a ZS-re hangolt Accident Of Birth / The Chemical Wedding kettőssel, még abban az esetben is kenyérre kent volna, ha az ott hallható nóták nem sikerülnek egytől egyig kiemelkedőre. Nagy kár, hogy Blaze dalai mögé nem sorakozott fel legalább ilyen minőségben utazó producerekből, zenészekből és hangmérnökökből álló társaság, mert akkor talán még több igazságot kaphatott volna az idővel egész biztosan köddé váló War Within Me.

A megszámlálhatatlan muzsikussal kollaboráló énekes 2014 óta azért elég jó összhangban tud együtt dolgozni Chris Appleton gitárossal, akivel ezt a legújabb dalcsokrot is együtt rakták össze. A nyitó címadó rögtön az egyik leginkább fülbe ragadó nóta a lemezről, de a folytatás is teljesen rendben van: a hagyományos fémzenétől egy fikarcnyira sem eltávolodó Warrior, a Pull Yourself Up vagy a hatalmas refrénű Witches Night is olyan, mintha direkt a pofaszakálláról is egyaránt elhíresült mackótestvérünk öblös, erőteljes vibrátóval kitartott hangjára született volna, amelyekben persze rendesen oda is teszi magát. A The Dream Of Alan Turing szintén az acélos melódiáktól szól nagyot, ahogyan a személyes favorit The Power Of Nikola Tesla is teljes mértékben mentes a régebben oly sokszor jellemző intonációs problémáktól. De van itt erős Maiden-hatásokkal rendelkező kompozíció is The Unstoppable Stephen Hawking címmel, szárnyaló dallamokkal a középrészben és az elmaradhatatlan óóó-zással, s persze ízléses ikerszólókkal és dúdolható gitármelódiákkal, amelyek egyébként majdnem minden tételben ott figyelnek.

Ha nem úgy állsz neki meghallgatni a War Within Me-t, hogy tudatosan összehasonlítod a mai korszellemnek megfelelő, modernebb megszólalású lemezekkel, pláne, ha szereted is a hatvan felé szélsebesen közelítő énekest, tuti, hogy nem fogsz most csalódni benne. Kicsit suttogva kénytelen is vagyok megjegyezni, hogy bizony – magamon is meglepődve – titkos favoritom lett ez az album, amelyet már rongyosra is hallgattam többnyire a fülesemben. Éppen ezért azoknak is bátram merem ajánlani, akik alapból menekülőre szokták venni a figurát Blaze láttán-hallatán.