Shock!

Mára a történelem ködébe vész, de talán a Shock! olvasói közül azért elég sokan emlékeznek még rá, mennyire felpezsdült az underground a '90-es évek második felében. Persze a megelőző időszakban is rengeteg, a súlyosabb műfajok túlélése szempontjából igen fontos és máig ható lemez jelent meg, ekkor azonban a korábbi években szinte eltűnt, teljesen a periférián létező műfajok is új erőre kaptak. Ugyanakkor rejlik abban valami beszédes, hogy miközben számos huszonévesekből álló, fiatal csapat szinte változatlanul hozta vissza a '80-as évek fogásait, egyes nagy öregek – akik persze a szó szoros értelmében véve korántsem számítottak öregnek – azt mutatták meg: igenis lehet korszerű, ezredvégi módon játszani a tradicionális heavy metalt. Aligha létezik jobb példa erre, mint Bruce Dickinson húsz évvel ezelőtt megjelent The Chemical Wedding albuma.

Bizonyosan nem kevés matek rejlett abban, hogy Bruce Dickinson visszacsalogatta maga mellé egykori maidenes harcostársát, Adrian Smith-t, és néhány kísérletezősebb év után ismét visszatért a heavy metalhoz az 1997 tavaszán kiadott Accident Of Birth lemezzel. Viszont ez klasszikusan az az eset volt, amit szerintem senki sem bánt, hiszen az énekes a korábbi években nem igazán talált fix csapásirányra. Az 1994-es Balls To Picasso zseniális lemez volt, de a Bruce-t az Iron Maidenből ismerő tábor javarésze nem nagyon tudott vele mit kezdeni, Dickinson pedig ezt leszámítva légüres térben alkotott abban az időszakban, hiszen az előző évtized nagyjainak nem igazán teremtek babérok az alternatív érában. Az 1996-os Skunkworks a dalokat tekintve szintén jól sikerült, de itt már nagyon egyértelműnek tűnt a kiadói terelgetés, Jack Endino produceri leigazolása körülbelül mindent elárult az énekes ekkori törekvéseiről. A lemez azonban két szék között a pad alá esett, és az anyagi fiaskót követően Bruce előtt voltaképpen nem is nagyon állt más lehetőség, mint egy nagy kanyar a múltba.

Viszont micsoda kanyar volt ez! Az Accident Of Birth úgy maradt hű az énekes zenei gyökereihez, hogy közben tökéletesen megmutatta: igenis lehet 1997-es megszólalással, korszerűen játszani a maidenes heavy metalt. Mindezt ráadásul pont akkor, amikor az anyazenekar Blaze Bayley-vel és a The X Factor albummal vergődött, Steve Harris pedig görcsösen bizonygatta az interjúkban, hogy minden rendben van, miközben teljesen nyilvánvalóan semmi sem volt rendben. Pláne, hogy az 1996-os Best Of The Beast válogatás csak felerősítette az amúgy is hangos Blaze-ellenes hangokat, viszont ezzel párhuzamosan számos új rajongót is hozott a Maidennek. Dickinson tehát pár hónappal később pont a legjobbkor adta ki ezt a szégyentelenül perfekt, állati jó hangzású és kivétel nélkül zseniális dalokkal teli lemezt. És egyébként ő maga is úgy gondolhatta, hogy a Balls To Picassóval még nem volt semmi gond, hiszen a lemezen ismét ottani háttérbandája, a Roy „Z″ Ramirez vezette Tribe Of Gypsies kísérte, Smith eredetileg csak vendégként bukkant volna fel pár dalban: „Igazság szerint Roy Z rántott vissza ebbe az egészbe, mert felhívott, és azt mondta: figyelj, van pár jó ötletem, és eléggé metalosan szólnak. Nem annyira lelkesedtem, nem voltam benne biztos, hogy lenne mondanivalóm ezen a vonalon. Aztán Roy bejátszott pár dalötletet a telefonba, én meg azt mondtam: na jó, ebben lehet, hogy mégis rejlik valami..."

A független CMC kiadó istállójában Bruce üzletileg persze nem vetélkedhetett a The X Factorból továbbra is milliós darabszámot értékesítő Maidennel, de az album pár hónap alatt így is több mint 150 ezer példányban kelt el Európában. Mindez egy underground metalkiadványtól remek eredménynek számított, és a fesztiválok színpadára hatalmas elánnal visszatért Dickinson körül ismét izzani kezdett a levegő. Az énekes – mondjuk a Helloweenhez hasonlóan – pont telibe kapta a tradicionális fémzenék európai újjáéledésének korszakát, az Accident Of Birth pedig az euforikusan reagáló régi Maiden-fanok mellett az ezredfordulós metalgeneráció alaplemezei közé is odakerült az Elegy, a The Jester Race, a The Dark Saga, a The Time Of The Oath, a Visions, a Glory To The Brave vagy a Legendary Tales mellett. Mindent elárul az anyag fogadtatásáról, hogy az Accident Of Birthről a maga kimért módján ugyan, de még Steve Harris is elismerte: valóban jól sikerült.

Ilyen alapozás után az énekes már lényegesen magabiztosabban, bátrabban látott hozzá a folytatás elkészítésének 1997 legvégén: „Azt hiszem, végső soron rádöbbentem: ez az egész metal-dolog nagyon mélyen ott rejlik bennem, nagyon valós, őszinte részemet alkotja. Éppen ezért csinálom ezt ahelyett, hogy mondjuk alapítanék egy jazzbandát. A kihívást ugyanakkor minden esetben az jelenti, hogy másképp közelítsem meg a saját muzsikámat, és szólóelőadóként jóval könnyebb az ilyesmi, mint zenekari keretek között. Egy zenekarban az ember gyakran a banda stílusának foglyává válik, amitől meglehetősen nehéz elszakadni." A nyertes csapaton természetesen Dickinson sem változtatott, vagyis a gitárosszekcióban továbbra is Roy Z, illetve Adrian Smith, a ritmusszekcióban pedig Eddie Casillas basszer és David Ingraham dobos segítségével fogott a munkálatoknak.

A dalok gerincét ezúttal is Royjal rakta össze az énekes, kiegészítésképpen pedig Smith segítségével is írt két számot. Ugyanakkor elég hamar kiviláglott, hogy a lemez szövegi tartalma lényegesen súlyosabb lesz az Accident Of Birth-énél, és egy idő után a zene is ehhez hasonló irányt vett. Olyannyira, hogy a stúdióban nem egyszer maga Bruce is visszahőkölt attól, mennyire súlyosan dörren meg a muzsika: „Az Accident Of Birth lemezzel abszolút elégedett voltam, de tudtam: képesek vagyunk még messzebbre eljutni ezen a vonalon, ami aztán sikerült is. Ráadásul még jobban, mint előzetesen gondoltam volna, ugyanis a stúdióban eleinte kicsit aggódtam, hogy ennyire súlyosan szólalt meg a zene. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok elkészíteni egy ennyire súlyos albumot, ami ráadásul csak egyre súlyosabbá és súlyosabbá vált, ahogy haladtunk a munkával. Aztán vettünk egy nagy levegőt, és hagytuk, hogy minden természetesen alakuljon, ami a végeredménynek is nagyon jót tett."

A felbátorodott zenekar sokkal kísérletezősebben állt hozzá az új lemezhez. Miközben az Accident Of Birth albummal mindnyájan bizonyítani akartak, a folytatáson már érdekes zenei megoldásokkal, kevésbé nyilvánvaló dallamformálási és hangszerelési fogásokkal színesítették az összképet. Nagyban segítette a munkát, hogy a produceri feladatokat ismét ellátó Roy és Smith ekkorra teljesen összeszoktak gitárosokként is. Roy: „Elsősorban én voltam a fiatal, gyors csávó, Adrian pedig alaposabban kifejtette a témákat. Végig tudatosan próbáltuk kiegyensúlyozni a dolgokat, mert ha mindenki ugyanazt játssza, az bizony könnyen unalmassá válik. Nagyon remélem, hogy Adrian készít egyszer egy instrumentális szólóalbumot, mert elképesztően játszik, hihetetlen érzéssel. A témái ritmusát nem mindig tudod elsőre értelmezni, de nagyon jók, és egyszerűen érzed, hogy úgy tökéletes az egész, ahogy van. Imádtam vele játszani, és emberileg is jól megtaláltuk a hangot." Dickinson: „A legutóbbi albumon elkezdett történet sötét és határozott evolúciója ment végbe itt, ráadásul adott emellett egy roppant erős, költői tartalom is. Ez a fajsúlyos költészet ráadásul mélyen a zenében gyökeredzett. Tényleg nagyon keményen dolgoztunk a különböző hangulati elemeken, érdekes gitármegoldásokon, hogy minél hatásosabb legyen a végeredmény. Kicsit megkevertük a dolgokat a stúdióban is: minden esetben a gitárok jelentették a prioritást, és mindent meg is tettünk annak érdekében, hogy a lehető legjobban érvényesüljön ez a magas szintű gitármunka. Ugyanakkor emellett rengeteg torzított ének, zajok, billentyűk is színesítik az összképet, viszont nagyon egységes is a lemez."

A The Chemical Wedding címet kapott album végül 1998 őszén jelent meg (bár itt-ott valamiért következetesen és tévesen júliusi dátum található róla a neten), és Dickinson az első pillanattól fogva teljes mellszélességgel odaállt az Accidenthez képest is továbblépést jelentő album minden egyes hangja mögé: „Az előző album is jó lett, de ez még annál is erősebb. Egyenesen briliánsnak tartom ezt az anyagot, zeneileg pedig minden stílus képviselteti magát benne, amiben eddig kipróbáltam magam. Benne van a Maiden is meg a szólódolgaim hangulata is, hangzást tekintve viszont mindegyiken túlmutat, ráadásul mélyebb lemez is, mint bármelyik, amit eddig készítettem."

Dickinsont mindig is foglalkoztatták az okkult vagy okkult beütésű témák: már a Maidenben is akadtak efféle kikacsintásai, de például az Accident Of Birth Man Of Sorrows balladáját is Aleister Crowley-ról írta. A miszticizmus ezúttal az egész anyagot átszőtte, a fő inspirációt ugyanis az alkímia témaköre, illetve – részben ezzel összefüggésben – William Blake költészete és munkássága jelentette, még a borítóhoz is az ő egyik festménye, A bolha szelleme szolgált mintául. (Érdekes egybeesés, hogy elsősorban az Ulver is Blake-től merített a szinte párhuzamosan megjelent Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Hell lemezen.) Az eredmény egy félig-meddig koncepciózus jellegű, allegorikus képekkel, áthallásokkal, rengeteg direkt vagy áttételes irodalmi utalással teli, roppant mély gondolatiságú album lett. Bruce: „Minden egyes dal egy adott kereten belül értelmezendő. Az első a félelemről, a második a tragédiáról, a harmadik az egységről szól, de mindegyikhez található egy ilyen központi gondolat, amit keretbe helyeztünk. Ott van például a The Trumpets Of Jericho, amely a bibliai történetet idézi fel, amikor Jerikó falai leomlottak a kürtök szavára. Viszont a dalban nem így történik: a szövegben egyszerűen nem működik a dolog, pedig Izrael törzsei mindent jól csinálnak. Csak éppen állva marad a fal. Ilyenkor mihez kezdesz? Hogyan nézel szembe a dologgal? És ez az egész alkimista-témakörrel is szorosan összekapcsolódik, hiszen ezek az emberek is valami lehetetlenre törekedtek. Erre ment rá az egész életük, és mindegyikük kudarcot vallott. Milyen érzés ez? Miért folytatod ilyenkor mégis? Ilyen kérdéseket járnak körbe ezek a dalok. Persze nem kell ennyire részletesen elemezni a szövegeket az élvezetükhöz, elegendő az is, ha leülsz, és hagyod, hogy fejbevágjon a zene, mint valami pöröly. Mert úgy is működőképes a lemez, mint egy pusztán nagyon súlyos album. De sok minden rejlik benne ezen túlmenően is, ha valaki beleássa magát a szövegekbe."

A másodikként érkező címadó már kevésbé nyilvánvaló darab, ebben sokkal inkább a Balls To Picasso, sőt, a Skunkworks egyes hangulatai köszönnek vissza, bár nyilván eltérő megközelítéssel. Itt érhető leginkább tetten, amit Dickinson is hangsúlyozott, vagyis hogy ezen az anyagon munkásságának tényleg minden korszaka felvonul. A melankolikus, álomszerűen folyós dal szívbemarkoló szépséggel halad előre, Bruce dallamai pedig egyenesen zseniálisak. A The Tower azonban még nagyobb ász, és a lemez legnyilvánvalóbb Maiden-áthallásait rejtő darabja. Már a tempó is Bruce korábbi-későbbi bandájára hajaz, akárcsak a himnikus megközelítés: a verzék énekdallamai is elsőre ragadnak, a refrénnél pedig tényleg megadod magad. Tényleg megnéztem volna a Blaze Bayley-vel szerencsétlenkedő, a Maiden vele készült két lemezének zenei irányát és hangzását végig harcosan védő Steve Harris arcát, amikor először meghallotta mondjuk ezt a dalt...

A Dickinson / Smith páros által jegyzett Killing Floor ugyanabba az iskolába tartozik, mint a duó egyik accidentes dala, a Welcome To The Pit: gonosz, vészterhes, még talán egy cseppnyi Black Sabbath is rejlik benne a sötéten gördülő gitártémák és a megbabonázó énekdallamok között. A dal éteri, ködösen misztikus hangulata különösen utánozhatatlan, és ugyan nem nevezném nyilvánvaló slágernek, nem véletlen, hogy a The Tower mellett ez lett az anyag másik klipnótája, mert szintén kiirthatatlanul ássa be magát az agyba. A Book Of Thel a maga több mint nyolcperces hosszával már keményebb dió, bár persze ez is nagyon fogós, a refrénje a lehető legváratlanabb időpontokban szokott eszembe ötleni azóta is a semmiből. Sajnos nem tudom kihagyni a már-már túl nyilvánvalót: érdemes összehasonlítani ezt a dalt a Maiden korabeli nagyeposzaival, mert azokkal ellentétben egyetlen másodpercig sem tűnik túlnyújtottnak vagy önismétlőnek – még azzal együtt sem, hogy nekem halványan erről is mindig egy accidentes dal jutott eszembe, méghozzá a '97-es lemez talán legnagyszerűbb darabja, a Darkside Of Aquarius.

A Gates Of Urizen esik talán a legközelebb a power-ballada kategóriához a lemezen, de sajátos hangulata és szövege miatt mégsem nevezném száz százalékosan annak. Itt kicsit megint az Accidentet megelőző két lemez hangulata kísért, bár azoknál azért metalosabbra formálták. A magasba törő refrénben Bruce ismét tökéletesen megmutatja, mitől lett éppen ő az, aki, a végkifejlet pedig egyenesen katartikus a szép levezetés előtt. A szövegében konkrét William Blake-idézeteket is rejtő Jerusalem az anyag egyik legkevésbé magától értetődő tétele, megbújik benne valami halványan folkos is abban, ahogy a dal első felében a torzítatlan témákkal és Dickinson megbabonázó énekdallamaival eljutnak a maidenesen melodikus, tízpontos szólóbetétig és az abból kifejlődő fináléig, hogy aztán némi keleties témázgatás szolgáljon levezetésül.

Ha valakinek a Trumpets Of Jericho szorosan a kétlábdobokhoz passzintott riffeléséről a Fear Factory ugrik be, nem keresgél éppen rossz helyen: Bruce ekkoriban számos interjúban emlegette Burton C. Belléket, akik ezekben az években óriási hatással voltak a teljes metalmezőnyre, szóval a dolog aligha véletlen. Bár maga a nóta természetesen a gitártéma morózusságától függetlenül is teljesen más irányt vesz, és a sötétebb, szigorúbb verzék után ismét szárnyaló refrént kapunk – újabb perfekt példa arra, hogy tradicionális metalt is lehetett ekkoriban korszerű ízekkel játszani. De jól mutatja ezt a második Dickinson/Smith-szerzemény, a Machine Men is, amely talán egy hajszálnyival halványabb a Killing Floornál, mégis elég közeli rokona annak, a kórusa pedig megint olyan, hogy még sokáig ott cseng az ember fülében, miután lepörgött. A zárást pedig a The Alchemist pszichedelikusan záró hat perce hozza el, ahol megint elég egyértelműen rejlik nem kevés a '90-es évek első két Dickinson-szólóalbumából, de ugyanakkor a '70-es évek nagyjai is visszaköszönnek az itteni hangulatokban. Tökéletes befejezés, ezt a lemezt csak egy ilyen elmélkedősebb témával lehetett lezárni, és a címadó refrénjének állati hatásos visszahozatala ráadásul remekül keretbe is fogja az albumot. Ezután már csak némi rejtett szövegelés marad, a hallgató pedig indítja is újra egyből a műsort.

A későbbi megbónuszolt újrakiadáson egyébként három további dal szerepelt. A Bruce és Adrian által jegyzett Return Of The King és a vastag gitárjai ellenére határozottan rockos Real World ugyan kellemesen hallgatható témák, de utólag érthető, hogy nem kerültek fel a lemezre, mert kicsit hangulatilag is kilógnának róla. A Confeos meg aztán pláne, ez ugyanis inkább illene be Deep Purple-nek, mint Dickinson-szólónak. Nyilván jó hallgatni, de ez bizony tényleg klasszikus bónusznak, kislemez B-oldalnak való darab. De a banda felvette még az album saját dalaival együtt a Scorpions The Zoo-jának bivaly feldolgozását is, amely nagyjából párhuzamosan jelent meg az ECW: Extreme Music című pankrációs válogatáson. (És itt jegyezném meg, hogy Bruce 2008-ban forgatókönyvíróként és mellékszereplőként is jegyzett egy Chemical Wedding című, Aleister Crowley-ről szóló filmet, amelynek azonban a címet és az okkult témát leszámítva nincs konkrét köze az albumhoz.)

A The Chemical Weddinget már egy éhes tábor várta, ráadásul másfél év alatt hatalmasat erősödött az underground metalszíntér is ekkoriban, így nem csoda, hogy a lemez egyből nagy sikert aratott. A metallapok egyből az egész korszak egyik legizgalmasabb, legelőremutatóbb lemezeként fogadták az anyagot (nem éppen Maiden-fanatizmusáról ismert anyánk is szó nélkül vágta be rá a tízest a második nyomtatott Shock!-ban), a közönség pedig szó szerint imádta Dickinson friss dalait: az album mindössze egy hónap alatt több mint 100 ezer példányban kelt el csak Európában, ami önmagáért beszélt. És persze nem nagyon akadt olyan megnyilvánulás, amely ne mérte volna össze a The Chemical Weddinget a Maiden pár hónappal korábban megjelent Virtual XI lemezével – és ebből a párhuzamból bizony Steve Harrisék sehogy sem jöhettek ki jól... Maga Bruce ugyanakkor úriemberként kommentálta az interjúkban a témát firtató kérdéseket. „Nem igazán tudom, hová tartanak. Noha már nem zenélek velük, továbbra is kapcsolatban vagyunk, beszélünk. Mindig azt mondom: olyan ez, mint amikor már különváltak a házasfelek, de a fürdőszoba még közös. Természetesen nem szeretném végignézni, ahogy elindulnak lefelé, és nagyon szomorú lenne, ha a régi dolgok is feledésbe merülnének, amennyiben az embereknek nem tetszenek az újabb keletű zenéik", mondta például ekkoriban.

Noha Roy Z. helyén az aktuális európai koncerteken Richard „The Guru" Carrette játszott, Dickinsont és társait természetesen agyig telt klubok várták a kontinensen. A háttérben azonban ekkor már beindultak a nagy gépezet fogaskerekei: miután a Maiden együttműködése – máig tisztázatlan körülmények között – megrekedt Bayley-vel, Rod Smallwood elkezdte puhítani a feleket. Ennek eredményeként Dickinson 1999 januárjában – hat év óta először – leült egy megbeszélésre Steve Harrisszel a menedzser brightoni otthonában. És elég gyorsan egyetértésre is jutottak azt illetően, hogy nincs értelme tovább kicsiben játszani, ha együtt mindkét fél többre jut... Bruce: „A The Chemical Weddinggel olyasmikbe kaptam bele elég mélyen, amikbe azelőtt még sosem. Én magam is sokkal érettebb zenész lettem addigra, érettebb, mint mondjuk a Maidennel készített utolsó két-három albumom idején. Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy a maga idejében úttörőnek számított a lemez, ráadásul nagyon jól is fogyott. Természetesen nem annyira jól, hogy riválisa lehettem volna vele a Maidennek, viszont elég egyértelmű volt, hogy a Maidennél előbb-utóbb valami megroppan majd. És akkor már Roy is azt mondta, hogy vissza kell mennem. Azt mondta: megcsináltad, átformáltad magad körül a dolgokat, és működött is ez az egész, de a világnak szüksége van az Iron Maidenre. Én pedig beláttam, hogy igaza van. Ezután ültünk le ismét Steve-vel, aki először persze eléggé bizalmatlan volt, és leginkább azt akarta tudni, nem lépek-e le megint, miután visszajöttem. Én meg azt feleltem: éppen ellenkezőleg, amennyiben ismét összerakjuk a gépezetet, sokkal jobb dolgokat tehetünk le az asztalra, mint valaha is hittük volna, a zenekar pedig nagyobbá válhat, mint amiről valaha is álmodtunk. És nagyjából így is történt."

A folytatás ismert: 1999. február 10-én hivatalosan is bejelentették, hogy Bruce Dickinson és Adrian Smith visszatért az Iron Maiden kötelékébe. Az énekes szólóbandája az előzetes kötelezettségek miatt ezután még lefutott egy roppant sikeres dél-amerikai turnét a The Chemical Weddinggel, amelynek a zseniálisan sikerült Scream For Me Brazil koncertalbummal állítottak emléket. Utóbbi az év őszén jelent meg, ám csak korlátozottan reklámozott záróakkordként, hiszen ezekben a hónapokban már minden a Maidenről szólt: az ismét hatalmas arénákat megtöltő zenekar visszatérése hatalmasat robbant, és ahogy Bruce is említette a fentebbi interjúrészletben, az azóta eltelt csaknem két évtizedben tényleg nagyobbak lettek, mint valaha.

Mindez persze Bruce zseniális szólószériájának törvényszerű végét is jelentette. Ez talán sajnálatos, talán nem, de Dickinsonnak a Maidenben a helye, ezzel alighanem mindenki egyetért – én igazából úgy gondolom, hogy az Accident Of Birthnél és a The Chemical Weddingnél jobb lemezeket szólóban sem nagyon készíthetett volna később, ha valamilyen véletlen folytán minden másképp alakul. A szólópálya pedig ezután – érthető módon – már csak takaréklángon ketyegett tovább: 2001-ben kijött egy The Best Of Bruce Dickinson című válogatás pár új darabbal, majd 2005-ben a szintén Royjal, de már Smith és a többi régi tag nélkül összerakott Tyranny Of Souls. Utóbbi már némiképp tét nélkül készült, és ugyan jól sikerült, de a '97-es és '98-as albumokkal semmilyen tekintetben nem emlegethető egy lapon. Bruce amúgy nem zár ki egy újabb önálló anyagot sem a jövőben, sőt, a The Book Of Souls nyitószáma, az If Eternity Should Fail például eleve szólódalnak indult, csak Harrisnek annyira megtetszett, hogy elkunyerálta tőle a Maidenbe.

Ami Royt illeti, a gitáros Dickinson után egy másik eltévelyedett metallegenda, Rob Halford szerelvényét is visszakormányozta az ezredforduló idején a helyes vágányra producerként és dalszerzőként. Ramirez mesternek ugyanakkor arról is határozott véleménye van, hogy producerként mit csinálna másképp a késői Maiden-anyagokon: „Anélkül, hogy bármi rosszat is mondanék, szerintem túl hosszúak a dalok. Egyszerűen túl sok epikus számot akarnak feltenni a lemezeikre, minden nótának olyannak kell lennie, mint valami grandiózus mozifilmnek. Szerintem ennél sokkal hatékonyabb megoldás, ha hat efféle dal helyett csak két ilyen hosszabb dal kerül fel egy albumra. Én a korai Maiden híve vagyok: különösen az első két-három lemezt szeretem Bruce-szal is, de az első két album is elképesztő. Inkább a punkosabb dolgaik jöttek be: amik súlyosak, de van tempójuk, szóval gyorsak, és rövidek a dalok. Ezek mellett természetesen imádtam az olyan hosszú szerzeményeket is, mint a Hallowed Be Thy Name, a To Tame A Land vagy a Rime Of The Ancient Mariner, viszont amikor elkezdték sorozatban gyártani a lemezeket, amelyeken már többé-kevésbé ez a vonal uralkodott, határozottan az volt az érzésem: valami nem oké. Azok a dalok ugyanis nem epikusak, hanem túlnyújtottak és túlságosan repetitívek lettek. Magán a hangzásképen alapvetően a gitárokon változtatnék, többféle hangzást próbálnék ki velük. A dob- vagy basszushangzást nem buherálnám, viszont a gitársoundra ráférne egy alapos frissítés. És tényleg kihasználnám, hogy három gitárjuk van: igazi nagyzenekarrá formálnám őket. Emlékszem, amikor meghallottam a Brave New Worldöt, kicsit csalódtam, mert úgy éreztem, nem igazán használták ki a harmadik gitárt a textúrák vagy az érdekes hangszerelési megoldások terén. Egyszerűen csak arra odapakolták Adrian gitárját a többi alá, hogy súlyosabbá tegye a soundot. Pedig ha megnézed mondjuk a Radioheadet, ahol szintén három gitár van, ott mindegyik másképp szól, és mindhármon eltérő ellenpontozásokat, más dolgokat játszanak. Simán el tudnám képzelni ugyanezt a Maiden hangzásvilágán belül is."

Mint mondtam, nem hullattam könnyeket már akkoriban sem Dickinson szólókarrierjéért, hiszen a Maiden 1999-es visszatérése mindenkiből eufóriát váltott ki, egyszerűen a helyükre kerültek a dolgok az újraegyesüléssel. Ugyanakkor Bruce ezen korszakát méltán emlegetjük a mai napig etalonként. Mind az Accident Of Birth, mind a The Chemical Wedding szenzációsan jó albumok, és akármennyire kedvelem akár a Dance Of Death-t, akár a már említett The Book Of Souls lemezt, szilárdan vallom: az újjáalakulás után a Maiden egyik lemezével sem volt képes annyira erős és sallangmentes, izgalmas és előremutató munkát letenni az asztalra, mint ezek. Az meg egyenesen hihetetlen, hogy mindennek már húsz éve...