Shock!

A vegytiszta progmetalként elindult, majd misztikus powerre átnyergelő Tad Morose nagy kedvencem, így talán kissé meglepő, hogy valamiért nem jutott el hozzám a Bloodbound bemutatkozó lemeze 2005-ben - ebben a csapatban bukkant ugyanis fel a TM-ból frissen kivált vokalista, Urban Breed. Pedig bele is hallgattam a honlapjukon található részletekbe, de valószínűleg az előzmények ismeretében nem feltétlenül akartam ökölrázós true metalt hallani Urbantól.

Elég gyorsan megérkezett a kettes Bloodbound, nálam is landolt egy példány, az énekesnek azonban mára se híre, se hamva. Itt van viszont a német kult-torok, Michael Bormann, akit leginkább a német rockzenétől kiütést kapó rockrajongók által is elismert Jaded Heartból lehet ismerni. Jómagam először meglepődtem, elvégre a JH finom kis hard rock banda (volt?), erre az énekesük beáll metalkodni? JH-ot csak felületesen hallottam korábban, nem emlékeztem tehát arra, hogy Michael torkában bizony ott a smirgli és hogy a hangja bizony hasít ebben a keményebb közegben is, sőt, talán itt igazán. Király a faszi, az egyszer biztos!

Mindazonáltal nem vágtam hanyatt magam az új Bloodbound anyagtól. Korrekt lemez korrekt dalokkal, de a hangzás nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Különösen a puffogó dobsound rettenetes, svéd zenekar azért jobban megerőltethetné magát ebből a szempontból. A kabalafigurájukat (már az előző borítón is ő volt látható, gondolom, ezután is ő lesz) meg nem tudom, honnan szalajtották, ha jól rémlik, az eredeti Doom játékban volt valami hasonló szörny, lényeg, hogy valami borzalom.

A metal kliséktől sem volt képes elszakadni a csapat: Sign Of The Devil, Lord Of Battle, Flames Of Purgatory, Black Heart és Black Shadows (utóbbi kettő egymás után!)... - több, mint fárasztó, egy idő (és sok-sok hasonszőrű lemez) után még a hozzám hasonló trad. metal iránt szinte végtelen toleranciával bírók számára is. Leírni persze semmiképpen sem kellene a csapatot, hiszen a nóták műfajukban igen jók, fogósak és Bormann tényleg képes életet lehelni a legelcsépeltebb témába is. Van itt minden, ami egy klasszikus heavy metal albumon kötelező: o-ózás, ökölrázós középtempók, maidenes/helloween-es speed, kiszámítható ballada, minden ami metalos fülnek ingere és minden, amit már ezerszer hallottunk. Persze ez itt nem a Manowar, tehát a Bloodbound nem próbál úgy tenni, mintha véresen komolyan venné saját magát és ez a nyilvánvalóan érezhető lazaság végső soron szimpatikussá teszi számomra a bandát, a Dream Evilhez hasonlóan. Ennek tudatában háziszörnyüket is megbocsátom. Sajnos azonban továbbra is Nordströmék a jobbak, már csak azért is, mert a DE albumok brutálisan megdörrennek. Az előző lemezt mindenesetre meghallgatom, ha utamba kerül és nem várok tovább a Jaded Heart munkásságának feltérképezésével sem.