Shock!

Németország déli részén éldegél a Bloodflowerz. Négy srác + egy fonott tincsekkel, piercingekkel és szegecses kutyanyakörvvel rendelkező lány alkotja a formációt. Az infólapon felsoroltatott három sor magasztos jelző (pl.: édes melankólia), valamint olyan képi elemekkel dobálóznak, miszerint jelen zeneanyag hallgatásakor szinte érezni az esőcseppeket a bőrön, a dallamok a szeretet és a gyűlölet között cirkulálnak, meg ilyes.

Lassan mindenkinek kezd derengeni, hogy itt valamiféle édes-bús, darkos, netán atmoszférikus vagy esetleg szenvelgős metal/rockzene közepébe csöppentünk. Az első szám mintha egy újkori Sentenced lenne, később már nem plagizálnak ennyire. Kivéve... Kirsten Zahn (ő az énekeslány) hangja nem rossz, ámbátor nem is kiemelkedő, korrekt, tiszta, erős hang, frenetikusan nagy karakter nélkül. A gitár kellő súllyal riffel, ehhez társult a tiszta, és bikamód megdörrenő hangzás (bár egy kicsit "döng" az egész, mármint nagyobb hangerőn), mindezek ellenére a dalokba mégsem tudok belekapaszkodni. Most cirka hatodik alkalommal hallgatom, és egy lépéssel sem kerültem közelebb a zenéhez, mint elsőre.

A harmadik szám elején szégyentelenül lenyúltak egy Deftones riffet, a My Own Summert, ráadásul. Rögtön az egyik legismertebbet. Hiába, ha hibádzik a dalszerzői géniusz, fel kell dobni valamivel a lemezt. Sajnos ettől nem lettek érdekesebbek, inkább lejjebb csúszott a képzeletbeli érték-létrámon a Bloodflowerz. Ezután már csak a hatodik dalnál kaptam fel a fejem, ami szintén ismerős riffileg valahonnan, de perpill. nem tudok rájönni honnan - és nem is fogok utánakeresni, nem ér annyit. A nyolcadik dal (Tears Of The Midnight) az egyetlen, ami egy kicsit érdekesebb, mondhatni üdébb színfolt az eddigiek közül. Ez azért elég karcsú.

Aki szereti a szenvedős érzelem-metalt - hoppá, egy új stílus, levédetem minnyán - női énekkel előadva, az hallgasson bele, hátha ez a megfejtés, egyébként eléggé közepes album. Egy kicsit egykaptafa.