Shock!

Még tavaly év végi restancia a Bonded kettes nagylemeze, ám mint tudjuk, azóta lényeges változás történt a bandánál: az egyik alapember, Markus „Makka" Freiwald dobos távozott, méghozzá a világjárvány okozta körülmények miatt. Konkrétan persze nem mentek bele, mit jelent mindez, de kétségtelenül rossz csillagzat alatt született ez az egész történet: Makka és Bernd „Bernemann" Kost gitáros a Sodomból történt kilépésük után hozták össze a Bondedot, aztán pont 2020 elején jelent meg a Rest In Violence című debüt, vagyis kifutni már nem tudta magát sem a lemez, sem a zenekar. Sajnálatos, hogy így alakult, ez a csapat ugyanis három-négy erős összeállítású underground turnéval és két végigfesztiválozott nyárral a háta mögött már jóval ismertebb lehetne Európában.

Temetni persze nem akarom a Bondedot, hiszen a banda továbbra is aktív (már amennyire persze bárki aktív lehet mostanság...), az Into Blackness pedig a debüthöz hasonlóan szintén erősre sikeredett. A zenekar nem félt tovább törni maga előtt a megkezdett utat, így a lemez még karakteresebb, még egyénibb, mint elődje: több a dallam, az izgalmasabb, kevésbé nyilvánvaló zenei húzás, ugyanakkor súlyosságukból, durvaságukból sem adtak alább. Nem akarom azt írni, hogy a kemény részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek, mert még csak nem is feltétlenül igaz ebben a formában, de annyi bizonyos, hogy mostanra egyértelműen kezd kialakulni a Bonded jellemző stílusa.

A csapat kezdetektől fogva a thrash egy modernebb, groove-osabb változatát játssza, ezúttal azonban több a tradicionálisan fémes elem is. Nem feltétlenül nagyon meghatározó részletek ezek, csak egy-egy ikerharmónia itt, egy-egy jellegzetesen megfogott énekdallam ott, ugyanakkor ahhoz épp elég akad belőlük, hogy tovább színesítsék az összképet. Az alapot azonban továbbra is a Slayer- és Kreator-vonal vegyítése jelenti a Pantera-típusú meglassultabb, kimértebb durvulással, sőt, a fenti két iskola Lamb Of God-féle 21. századi metszete is egyértelműen jelen van a zenében. A hangzás kellően tömény és sűrű, de jól áttekinthető, és a csapatnak ezúttal is sikerült előrukkolnia néhány, már elsőre is kiugró számmal. Ezek közül mindenképp a perfekt felépítésű, roppant ragadós The Holy Whore-t említeném először, amely szinte epikus magasságokba emeli a fentebb említett vegyületet, de majdnem ennyire meggyőző a szintén dallamosabbra vett Divison Of The Damned, netán az első felvezetésként megismert Into The Blackness Of A Wartime Night a maga érdekesen elcsípett verzés énektémáival, ragadós refrénjével. De a Destroy The Things I Love groove-os súlyossága is üt. Aztán persze akadnak vadul repesztő, szimplább thrash/groove-pusztítások is, mint például a roppant agresszív Watch (While The World Burns) nyitás, netán a némi crossoveres dinamikát sem nélkülöző Final Stand.

Tökéletesnek azért így sem nevezném a lemezt, a fasza nóták mellé becsúszott pár alapjáratos tétel is, ebből a szempontból az első albumon talán egy hajszálnyival jobbak voltak az arányok. A másik tényező Ingo Bajonczak énekes, aki kellően karizmatikus és változatos hang, a dallamos témákkal szemben azonban hol kiütéses győzelmet arat, hol egyértelműen alulmarad. Ezen a téren jó lenne némileg kiegyenlítettebbre venni a figurát, hogy ne csússzanak be olyan pillanatok, mint például a disszonáns, zaklatott Ill-Minded Freak hiányérzetet hagyó énekmegoldásai, netán a The Eyes Of Madness szintén kevésbé meggyőző melodikus oldala. Utóbbi helyett én például biztosan a bónusz Humanity On Sale-t használtam volna „rendes″ dalként, ebben ugyanis kifejezetten jó a dallamos ének, mint ahogy a már említett Destroy The Things I Love-ban is nagyot megy Ingo, amikor nekiereszti a hangját.

Ez persze inkább csak észrevétel, mintsem tényleges negatívum, a mérleg így is vastagon és egyértelműen pozitív. Jó zenekar, jó album, már csak érdemi lehetőség kellene nekik, hogy bizonyíthassanak.