Shock!

Egy régi, de annál igazabb közhely szerint Tony Iommi=Black Sabbath – az ős-doom/metal monstrum tehát nem Ozzytól lett az, ami. Ergo, amikor úgy hozta az élet, a zenekar bizony nyugodtan nélkülözhette az excentrikus frontembert. Mi több, Dio után is volt élet, nem is akármilyen.

Nos, a Sabbath egyik leghívebb, leghitelesebb követőjénél is hasonló az ábra: volt is, van is, lesz is élet Messiah Marcolin (ha jól számolom) harmadik kiválása után, sőt, ha úgy alakul, még a negyediket követően sem kell kétségbeesnie a klasszikus doom rajongóinak. Ez pedig azért ilyen egyszerű, mert a Candlemass szinte kizárólag Leif Edling basszer-főnök gyermeke. Messiah emblematikus figura ugyan, de ne feledjük el, mennyire király lemez a Thomas Vikströmmel készült Chapter VI. is, de tulajdonképpen a Krux és az Abstrakt Algebra albumok is beillenének kísérletezősebb Candlemass lemeznek. A Mike Amott vendégszereplésével készült Dactylis Glomerata és a From The 13th Sun anyagoknál mindenesetre több közük van a klasszikus soundhoz – de igaz, ami igaz, objektíven nézve az utóbbi két anyag is teljesen rendben van.

Leif tehát Messiah nélkül is boldogul, persze ahhoz, hogy a legsznobabb, legelvakultabb ős-fanatikusok is elfogadják a csuhás bohóc nélküli Candlemass-t, olyan figurával kellett őt pótolni, aki nem csak kiváló énekes, de a doom színtér ismert/elismert képviselője, mi több, ikonja is egyben. És ki más is lehetne az, ha nem Robert Lowe, a Solitude Aeturnus pacsirtája (vagy hogy stílszerű legyek, varja)? Az ember rögtön a homlokára csap: hát persze – minden idők legkultikusabb doom bandájába csakis minden idők második legkultikusabb doom bandájának énekese illik! Ha már egyszer Messiah lelépett és az Epicus Doomicus Metallicus-on szereplő Johan Langquist visszavonult a civil életbe...

A két évvel ezelőtti, öndefiniáló lemez azért volt óriási, mert retrós volt: egy tökéletes Candlemass dalcsokor (kissé tréfás értelemben véve: slágergyűjtemény) a klasszikus hagyományok szerint, brutálisan megdörrenő, mai hangzással. Ez az új anyag viszont, azzal együtt, hogy az előző album összes előnyével bír, hatalmas előrelépést jelent. Modernebb, komplexebb, sötétebb, tele olyan dalokkal, amiket nem feltétlenül tudok elképzelni Messiah hangjával – ez persze minden nem vele készült albumnál így volt, de ehhez a lemezhez Rob kellett! A kiválóan sikerült, de rendkívül nehéz hallgatnivalónak számító tavalyi Solitude Aeturnus alapján attól féltem, sok lesz egy éven belül két, általa felénekelt anyag, de a helyzet az, hogy a King Of The Grey Islands zseniális énektémákat tartalmaz.

Ellentétben az Alone-nal, itt – bár nyilvánvalóan hasonló az alaphangulat, a hangvétel és némileg a tematika is – fontos szerepe van a fogósságnak is: rögtön az Emperor Of The Void egy potenciális Candlemass-klasszikus, olyan jó értelemben vett lendületes power doom örökzöld, mint amilyen a Dying Illusion volt a Chaper VI..-en – refrénjét egyként fogja dörögni az A38 közönsége, akárcsak a Trouble klasszikus sorait nemrég; egyszersmind brutálisan is nyitja majd a koncertet a nóta, legalábbis nagyon remélem, hogy ezzel kezdenek majd. Tovább haladva is találunk első hallgatásra is rögzülő témákat (pl. Devil Seed – azt a Hammondot az alapriff alatt (aaargh, kiráz a hideg!), a szokatlan latinos betétet is tartalmazó Man Of Shadows, Clearsight), de természetesen a zene ennél sokkal mélyebb – tucatnyi hallgatás szükségeltetik, hogy előjöjjenek igazi erényei, mégis sokkal könnyebb megbarátkozni vele, mint az imént felemlegetett Alone-nal.

Persze aki nagykanállal fogyasztja az efféle monumentális doom metalt, annak nincs külön biztatásra szüksége, én magam is folyamatosan ezzel az albummal gyilkolom hallójárataimat és egyre inkább az a véleményem, mint előttem oly sokaknak: ez minden idők legsúlyosabb, legkerekebb Candlemass albuma. Az említett dalok és olyan társaik, mint mondjuk az Of Stars And Smoke, a Destroyer vagy éppen az Embracing The Styx pedig az életmű egyik csúcsteljesítményévé avanzsálják ezt a remekművet. A kihagyott buliért pedig szeretném, ha a Lowe-ot, Langquistot, Mats Levént felvonultató 20 éves jubileumi koncert DVD-verziójával kárpótolhatnám magam még idén! Candlemass rules – who the fuck is Messiah?! (Apropó, Levén: mi a túróért nem készült olyan limited edition verzió a King Of-ból, amelynek a Mats által felénekelt demók a bónuszai?)