Shock!

Mit lehet elmondani a következő Cannibal Corpse sorlemezről, ami újdonságként hatna, amit ne tudnának a death rajongók előre (és a nem death rajongók is)? Semmit.

A szokásos véres/belezős borító fedi a lemezt (kivéve Németországban, mint ahogy azt megszokhattuk, ott egy kevésbé véres/belezős borítót nyomtattak), véres/belezős szövegekről olvashatunk a szövegkönyvben (egyébként aki komolyan veszi ezeket, az meg is érdemli), Corpsegrinder gyomorból/torokból hörög, az Owen/O'Brien gitárospáros súlyosan, helyenként technikásan riffelget, néha viszont csak deathesen tekernek, Webster mester sem két hangot penget el egy dalban, Mazurkiewicz úr pedig teker mint állat a dobokon, a tőle megszokott precizitással. Ezt így azért nagyjából elég sok death zenekarral kapcsolatban el lehet sütni, amelyeket természetesen szeretünk, mint ahogy a Corpse-ot is szeretjük. A hét másik sorlemezével együtt.

Hogy miért tudjuk még jobban szeretni a csapatot most, a nyolcadik sorlemez miatt? Ki tudja. Most sem újították meg a stílust, most is ugyanolyan kompromisszummentes zenét játszanak, mint a legelső lemezükön, ám tökélyre fejlesztették a "hogyan építsünk fel egy dalt csupa tekerésből", illetve a "hogyan legyünk még kíméletlenebbek a tekerést hanyagolva, csupán néhány mélyre hangolt riffet illesztve a dalba" avagy "hogyan váltakozzon egy dalon belül a tekerés és a hömpölygés, de úgy, ahogy csak mi tudjuk megcsinálni" típusú stílusgyakorlatokat. Például ezekért az apróságokért szeretjük őket még jobban. És azért szeretem én az új lemezt, mert ezen mindent meg lehet találni, amit fentebb felsoroltam, tekernek, technikáskodnak, súlyoskodnak, túlkapások nélkül, a gitárszólókat sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, a hangszeresek egymással való játéka (és egymásra való odafigyelése) pedig példaértékű, nem death rajongók számára is.

Most talán egy kicsivel több a lassabb dalszerkezet, és dallamosabbak ezen gitártémák mint vártam, ám ezt örömmel üdvözlöm, és hevesen bólogatok alkalomadtán, ha CC-t támad kedvem hallgatni. A sebességimádók talán csalódottak lesznek egy cseppecskét. Pedig olyan eleganciával váltanak át ide s oda a tempók között, hogy öröm hallgatni. Meg azért is öröm hallgatni, mert irtózatosan vastagon szól az egész cucc. Producert váltottak, ráadásul olyan ember dolgozott velük a stúdióban (Neil Kernon), aki nem éppen ilyen stílusú munkáiról lett híres. Queensryche, Nevermore, Skrew, Macabre - néhány név, akikkel eddig dolgozott. Ebből látszik, hogy jó szakember, nem csak egy stílusra érzett rá, hanem minden zenekarral remek munkát végzett. (Én azért is szeretem ezt a lemezt, mert Owen és Mazurkievicz dedikálta, a géppuskalábú dobos pedig még azt is odaírta, hogy: "to Szilvia", így gyűjteményem becses darabjává vált azonnal.)

Miért nem emeltem ki egyetlen dalt sem a lemezről? Mert mind a 11-ben van valami, amivel belopta magát a szívembe. Még a tekerősekben is, igen. Hogy ne maradjunk meglepetés nélkül, bónuszként egy igen korai Metallica klasszikust rántottak fel, a Kill 'Em Allról a No Remorse-ot, és hihetetlen, de még mindig őrületes erő leledzik ebben a 19 (!!) éves számban.

CC rajongókon kívül olyanoknak ajánlanám a lemezt, akik még csak most kóstolnának bele a death metalba, és nem tudják mivel kezdjék. Ezzel nyugodtan. Kétlem, hogy csalódna benne bárki, akinek halvány sejtései vannak arról, milyen lehet egy jó death lemez. Hát ilyen. A Cannibal lemezek közül kiemelkedő, műfajon belül pedig ennyi: