Shock!

Valószínűnek tartom, hogy – irányultságukból és átlagéletkorukból fakadóan – ez a zenekar nincs túlságosan olvasóink érdeklődésének homlokterében. Ez persze nem baj, ezért álljon előbb itt néhány, a mai zenekészítési és -fogyasztási szokások tükrében kimondottan érdekes előzmény. Azt is feltételezem, hogy a Shockmagazin tábora előtt ez a csapat határozott hátrányból indul. Egyrészt alapból gyanús, ami trendi, amit a fiatalok hallgatnak, sőt, szeretnek, régen úgyis minden jobb volt, ráadásul a rádióban is játsszák a dalaikat – valószínűleg egyre kevésbé, de erről kicsit később –, hülyén öltöznek és viccesen néznek ki, ráadásul mindig jókedvűek. Vastagon Z-generációs mindegyikük, így a zenekar se túl régi, de ami a legsúlyosabb: fennállásuk öt éve alatt négy nagylemezt adtak ki.

Még durvább: szinte szó szerint négy nagylemezt, ugyanis a második és harmadik album vinylen is megjelent, a mostani pedig szeptemberben érkezik a 300 mm átmérőjű korongon. Oké, ez eddig semmit nem kéne, hogy jelentsen, ha a '60-as, '70-es években írnám ezeket a sorokat, ugyanakkor az ő korosztályuk már régóta arra van (be)áll(ít)va, hogy egy előadó szinte karrierjének új fejezeteként ünnepelje, ha kijön egy új daluk. De hogy albumban, esetleg albumokban gondolkodjanak, az utópia. Namármost a Carson Comát jellemezve egyaránt erősen vissza kell gondolni a '60-as évek popzenéjére, a '70-es évek füstösségére és a '80-as évek könnyed optimizmusára. Sok a zengető, sűrűn felbukkan a villanyorgona, markánsan jelen van a tompított megszólalású, sokszor szivacsozott basszusgitár, vagy épp a finoman majdhogynem gerjedő énekmikrofon. Ez eleve nem közkeletű megközelítés manapság, csakhogy az egész nevetséges természetességgel jön elő a srácokból, mintha ebbe nőttek volna bele, vagy ebben fel. Mindegy is.

Ha ezen felül azt gondolnád, hogy a dalszövegek kivétel nélkül, csupa bugyuta témát ölelnek fel, ostobán megfogalmazva, akkor tévedésban vagy. A tavalyi lemez egyik csúcspontja, a Pók egy nagyon találóan megfogalmazott kiállás az egyéni identitás vállalása mellett, illetve a kirekesztés ellen, legyen az homofóbia, elnyomás vagy akár bullying, de a Peti és én gyerekesnek tűnő sorai is erősen áthallásosak. De ami személyesen megfogott néhány dalban, az a nagyon erősen filmszerű történetmesélés, illetve ezen keresztül létrejövő emlékidézés, ami borzasztó masszív anakronizmusra épül: a szövegekben úgy sorakoznak a Camping bringák, a Jawa Babetták, balatoni naplementék, hogy akkor is beugranak húsz-harmincéves emlékképek, ha nem akarod, és ami ebben az anakronizmus, hogy ezek a tárgyak és fogalmak a maguk hőskorában fizikailag nem érinthették egyikőjüket sem, lévén a legidősebb Kun Bálint is csak most 26 éves, '97-ben pedig már rég letűnt az említett közlekedési eszközök mindennapos használata. De mondhatjuk az Osztálytalálkozót: megvan az, amikor bemégy a volt tantermedbe, ahol már ott vannak a húsz éve nem látott arcok, fazonok, és rácsodálkozol, hogy kik ezek a helyenként meghízott, ritkuló hajú vagy kopasz ürgék, de felidézve a sulis éveket, mennyire jó volt minden, miközben te már túlvagy öt-tíz-húsz kapcsolaton, házasságon és váláson...

Tehát így érkeztünk el 2023-ba, amikor a zenekar iránt érezhetően folyamatosan növekszik az igény. Ez abban a tekintetben veszélyes, hogy az alkotóknak könnyen adhat tippeket a népszerűség, hogy milyen irányba fordítsák szekerüket. Carsonék okosak maradtak. A(z) IV egy vaskosabb, karcosabb, hogy ne mondjam, izmosabb lemez lett. Meghagyták maguknak az első tetszés jogát, nem adtak teret a népszerűség hajkurászásának. Az olyan számok, mint a Nehéz dal, a Nagykabát vagy a Lecsúszásveszély (szevasz, Erdős Péter!) már-már a stoner rock kategóriájába esnek, súlyos, hömpölygő blues-alapokra nehezednek a témáik, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a hatvanasokból átcsúsztunk a hetvenesekbe. Persze vannak eléggé táncolható darabok is, a Dr. Doktor vagy a Pokol képviselik a könnyed dallamokat. Ha valaki most kezdene ismerkedni a csapattal, és pont ezzel az anyaggal, annak tökéletes nyitás a Vigyázz, kész, rajt. Lendületes, retrósan zajos, sok vokállal operál, a széttorzított gitár mellett hangsúlyosan szörcsög az elektromos orgona, Fekete Giorgio és Héra Barna felváltva énekel, ideális kezdőnóta.

És aztán rögtön jön az akár nemzedéki himnusszá is transzformálódni képes Feldobom a követ. Ez eredetileg egy ki- és elvándorlás ihlette tétel, de az utóbbi idők társadalmi feszültsége és vitái erős lenyomatot képeztek a szövegen, annyira, hogy a Carson Comát a politikának is sikerült célkeresztbe vennie. A zenei alap meglehetősen monoton, Jónás Attila ujjai alól ugyanaz a séma búg bő öt percen át (1-3-5-6-3-2-1), de a szövegbeli markáns képek, a fanyar humor és a folyamatosan gyorsuló tempó, az egész dal zaklatottsága – különösen az ominózus, belereszelt rész – hamar emlékezetessé teszi a számot. Ha a bandát eddig netán tinikedvencként könyvelték el, ezzel a darabbal nyugodtan lehámozható róluk ez a jelmez. Mindazonáltal az erre készült klip is egészen pazar, a menő munkáiról ismert Horváth Viktor rendezte, elég különleges körülmények közt, távmunkában Los Angelesből. A sajátosan színezett látvány védjegy, olyasmi, mint Viktor korábbi rendezései a Böiler punkzenekar klipjeinek esetében, és a kapcsolódás, hogy a Feldobom a követ kisfilmjében is szerephez jut a Böiler jellegzetes fizimiskájú énekese, Riger János.

A fajsúlyos tételek közt emlegetett Nagykabát a műmájerséget és az azzal járó képmutatást járja körül. Ez Barni szerzeménye, és kijelenthető, hogy a Carson Coma legvaracskosabb száma. Az ezt megelőző Nehéz dallal rokonságot mutat, csak az hoz némi könnyedséget a bluesos lüktetésével, bár a szöveg hasonló módon dolgozza fel a korrupciót, csalást, lopást, stb-t. Az ősrock jelen van a Szóljatok rám című darabban is. Ez Bálinthoz köthető leginkább, ő énekel, valamint helyet kap benne némi szintiszóló egy kis tréfa kíséretében. Az ilyen billentyűs megnyilvánulásoknak szerintem bővebben is lehetne teret engedni a jövőben, teljesen jól áll az összképnek is. De ha már szólók, akkor azt is meg kell említenem, hogy míg Bóna Zsoma roppant kellemes, szörfösen zengő hangzást és klassz kísérő harmóniákat rak a dalokba, a szólók gyanánt odagyömöszölt masszákat nehezen tudom értelmezni, és simán el tudok képzelni rendes kompozíciókat, „még akkor is, ha nem olyan tiszta a gitárszóló". Gaál Peti is hozott egy saját szerzeményt, a Bankrablás Atival címúűt. Bulis tétel, kicsi boogie, kicsi pop, és eszembe jut róla – fogalmam sincs, hogy emlékszem ilyenekre – egy Blues Magoos nevű formáció a '60-as évek második feléből. Házi feladat: a We Ain't Got Nothin' Yet melyik korabeli slágerre emlékeztet?

Az album hangzása bár nem polírozott, nagyon kellemes, ahol kell, bársonyos, például a Dr. Doktor táncdalos lüktetésénél vagy a Pokol tiszta részeinél, ahol pedig a karcosságon van a hangsúly, ott is hallani minden hangszert, a kongát is. A lemezt egyébként a pusztazámori Öreg Tölgy Kastélyban vették fel, teljesen saját erőből, zenekari munkában. Az album arculata is valós alkotás, a tagok arcát vették le gipszmintára, ez látható a lemezborítón.

A Carson Coma okos zenekar. Megmaradtak ugyanolyan bohémnak, mint ahogy indultak, miközben a zenébe okosan építették bele mindazt, ami személyiségüket formálja, vagy életükre hatással van. Továbbra is maguk kedvére alkotnak, és ez az elégedettség süt a játékukból.