Shock!

Feleslegesnek tartom a nonstop szájtépést a Cavalera Conspiracyvel, a Soulfly-jal és a Sepulturával kapcsolatban, hogy melyik formációnak van/lesz jövője, és mennyivel jobb lenne egy klasszikus Sepu újjáalakulás. Megsúgom: nem lenne jobb, illetve a nosztalgiafaktoron kívül sok mást nem látok bele az összeborulásba. Az persze mindig ott lógott a levegőben, hogy ha a két brazil testvér végre beszélni kezd egymással, annak előbb-utóbb lesz valami hallgatható formája is – s lőn Cavalera Conspiracy.

 

Teljesen jól is van ez így, az Inflikteddel nagyjából megmutatták az irányt, mi az, amire ketten együtt képesek, különösebb könnyes nosztalgiázás nélkül (értsd: azért pontosan kitapintható, honnan is érkeztek, de nem másolták ész nélkül saját magukat). Az új ízeket pedig Marc Rizzo gitárosnak köszönhetjük, aki hosszú évek óta a Soulflyban bontakoztatja ki tehetségét.

 

A Blunt Force Trauma az előző lemez ismeretében nem okoz különösebb meglepetést, talán jobban érezni az összeszokottságot (ami a két Cavalera testvér esetében különösen indokolt), illetve azt, hogy határozottabb irányvonalat szabtak a zenekarnak. Az Inflikted kifejezetten szerethető lemez volt a maga idejében, akadt rajta néhány kiugró dal, de nem egy olyan zene, amit az ember tíz év múlva könnyes nosztalgiával fog elővenni. A Blunt Force Traumát sem éri utol ez a végzet, noha az tény, hogy messze erősebbek a dalok, mint korábban.

Persze most is ugyanúgy a thrash, a hardcore és a punk adja az alapízt, de Marc Rizzo miatt már megint kicsit különleges a végeredmény, de fogalmazhatunk egyszerűen úgy is, hogy más az egész, mintha mondjuk Andreas Kisser lenne Max Cavalera mellett. Értitek ugye. Ha a magabiztosságot hangokkal meg lehetne, az első három dalt egészen biztosan példaként lehetne emlegetni, jóllehet a nyitó Warlord lehetne akár egy tizenöt évvel ezelőtti Sepultura szám is. A lemez slágere egyértelműen a klipes Killing Inside, már az az elfojtott indítás kimondottan gyilkos, és ahogy ebből kirobban a düh, az maga az egy pontra sűrűsödő tömény energia. A riff meg annyira pofonegyszerű, hogy talán Maxnek sem kell majd kamugitároznia koncerteken.

A leggyönyörűbb azonban, ahogy Marc Rizzo az igazán agresszív, gyors dalokat is fel tudja oldani egy-egy dallamos betéttel, szólóval, melyre a legjobb példa a Thrasher vagy a Target – főleg ez utóbbinál érezni Rizzo zsenialitását. A lemez második felében a Genghis Kanban érezni az erős potenciált, noha itt néhány pillanat erejéig a Chaos A.D. világa is megjelenik – ami korántsem baj. A záró címadó meg gyakorlatilag egy Cavalera Conspiracy esszencia, elég meghallgatnod ezt az egy dalt és pontosan érezni fogod, ezt a zenét neked találták ki vagy jobb, ha békén hagyjátok egymást. Muszáj ismét megemlíteni, hogy Iggor Cavalera még mindig nem viszi túlzásba az emlékezetes dobjátékot, megint jóval egyszerűbbre vette a figurát, mint amiért őt annak idején megszerettük. Különösebb hiányérzetem még sincs, bőven kerek még így is a zene, hogy nincs agyondíszítve a dobjáték – bár Logan Madler ide vagy oda, a dobsound elég gyatrára sikeredett.

A CD digipak kiadásán még három bónusz dal található, tipikus „futottak még" szerzemények: a két saját szerzemény mellett az Electric Funeral átdolgozása került ide a Black Sabbath-tól. Ellenben a DVD rész koncertfelvételét tényleg érdemes végignézni, egy 2008-as francia fesztivál anyaga került ide, plusz a Sanctuary klipje. A koncerten irgalmatlan sok Sepulturát játszanak (és persze Nailbomb dal is előkerül), és ordító a különbség, ahogy ezek a dalok megszólalnak, illetve Max kivirul – már amennyire tőle telik. Döbbenetes és egyenesen ijesztő az az igénytelenség, ami az elmúlt években jellemzi, ha valamelyik pesti aluljáróban jönne oda kéregetni, simán elzavarnám. Viszont gitár nélkül frontemberkedni ritkán lehet látni, és ez nemcsak nekünk furcsa, hirtelen nem is tud mit kezdeni a térrel maga körül. És ugyan rosszul vagyok attól, ha a saját családját, gyerekeit nyomja be valaki a zenekarába, koncertekre, de itt azért elég adott volt a helyzet, hogy Max fia, akit történetesen Igornak hívnak, üljön be dobolni fülig érő vigyorral – ráadásul tényleg nem is rossz a srác.

Nem biztos, hogy ez lesz az idei év egyik legfontosabb metal lemeze, ellenben ha a thrash kiadványokat nézzük, egészen biztosan a legjobbak közé kerülhet idén. A zenekar jövője nem kérdéses, érződik, hogy nem öt perc hírnévre tervezték, hanem (már) hosszabb jövőt gondolnak a formáció mögé – amivel szemernyi gond sincs, amíg fut a szekér, és van arra sansz, hogy ez a szekér egyszer hozzánk is elér.