Finnek. Elég ennyi? No nem, ettől még nyomulhatnának ugye többféle vonalon. Nos, ez a fiatal hatosfogat a Sonata Arctica arculatot választotta magának, csipetnyi Rhapsody utánérzésekkel. A legkevésbé sem véletlen, hogy Jani Liimatainen (Sonata A.) nyomott fel vendégként egy szólót a srácok albumára...
Hajlobogtató sebességgel tepernek végig a hallgató összes porcikáján. Száguldanak ezerrel. Jönnek egymás után a szpídós tekerések, időnként galoppírozunk egy sort és az iram mit sem lanyhul. Nagyon dallamos, klasszikus-féle speed metalt hallunk teljesen korrekt énekkel, profin előadva. A Charge és a Revenge úgy söpör át rajtunk, mint két felturbózott tornádó. A szinti kellemes, időnként szőnyeget terít elénk, máskor szólóra ragadtatja magát, ám cseppet sem rondít bele az összképbe. A vokálok is jól ülnek a helyükön, köszönik szépen.
A Sword of Salvation nem egy Manowar nóta feldolgozása, haha! Remek dallammal megáldott, loholó szerzeményt hallunk, jó kis billentyűs futamokkal tűzdelve. A gityók itt mintha cseppet a háttérbe szorultak volna - vagy nem is cseppet? -, de legközelebb már ez is jobb lesz. Tuti. Kapunk lírai közjátékot zongorakísérettel és gitárszólóval. Itt lassítanak a srácok első ízben, ami nem rossz arány, tekintve, hogy a negyedik nótánál járunk... A címadó Reign of Elements ismét felpörgeti az adrenalinszintet. A Rhapsody-s kezdés, valamint szintén Rhapsody-s szöveges betét ellenére szemközt találjuk magunkat egy bivalyerős dallal, melyben mintha halovány Helloween-színek is érzékelhetők lennének.
A Lost in Deliverance is könnyen befogadható dallamú power-speed darab, szinti és gityó szólókkal ellátva. Jó a dal felépítése, de a többedszer előólálkodó taljános részeket kihagytam volna a fiúk helyében. A The Sword and the Shield SEM egy Manowar nóta címe, haha! És még mindig nem ballada. Juha Mäenpää ezúttal egy csalhatatlanul Jens Johansson-szerű virgával lep meg bennünket. Ismerős csemballó-hangzással nyomatja és aprózza derekasan! Ismételten felfigyelek Kimmo Perämäki kitűnő, erőteljes énekhangjára, mellyel helyenként kotipeltoi magasságokban hasít. Nagyon jó torka van a srácnak. A Battle of Oblivion iszonyat speedben száguld bele a világba. A fickók nem lágyulnak, nem bánatoskodnak. Akadnak ál-trombiták, csemballók dögivel, dögös kis vokál zengedez emitt is. Szilaj, energiától duzzadó támadás az érzékszerveink ellen. S az album lezárásaként, mikor már mindenkinek a nyelve lóg a tombolástól, fejrázástól, végre megérkezik a ballada, a Kingdom képében. Csillagszórókat a levegőbe, hullámozzunk együtt, ringatózzunk a kellemdús melódiák árjában. Romantikus szépsége, Kimmo csodás éneke hallatán alighanem még a Stratos kollégák is elismerőn csettintenek.
Nos... Ha nem lenne Sonata Arctica, lenne helyette Celesty. Nem biztos, hogy rosszul járnánk. És azt hiszem, okkal remélhetem, hogy a srácoknak idővel még letisztultabb, határozottabb zenei elképzelései lesznek és megszabadulnak néhány erre-arra emlékeztető vadhajtástól. Feltétlenül bízom bennük.
