Shock!

A hét évvel ezelőtt szupergroupként összeolvadt amerikai brigád bemutatkozó anyaga több mint ígéretes attrakciónak tűnt annak idején, hiszen aligha lehet nagyot tévedni egy olyan elvetemült arccal, mint a másodállásban stand-up komikusként és horror-vígjátékok alkotójaként is ismert (nem mellesleg dobosisten) Richard Christy. Ugyanígy napjaink egyik leghatalmasabb metal torkának tulajdonosával, a projekt életre hívója mellé szegődött Tim „Ripper" Owensszel sem lehet nagyon zsákutcákba keveredni, nem beszélve a mélyekért felelős Steve DiGiorgióról és Jason Suecof producer/gitárosról. Jó hír, hogy a csapat még mindig életképes, és a fene sem gondolta volna, hogy akár még egy harmadik lemezig is kitart majd a lelkesedésük. A hobbiként beindított projekt elég szépen ki is nőtte magát.

Személy szerint csak örülni tudok annak, hogy a folyton ide-oda csapongó Ripper is stabilan elkötelezte magát az éneklési stílusához tökéletesen passzoló muzsikát játszó csapatban, bár talán okosabb lenne úgy fogalmazni: ezúttal nem kell attól tartania, hogy innen is kirúgják. A ritmusszekció pedig eleve roppant megbízható, működőképes és összeszokott, hiszen Christy és DiGiorgio még ha akarnának, sem tudnának egymás nélkül létezni. Ők sem ma kezdték az együttzenélést, ráadásul az évek során többnyire majdnem mindig ugyanazokban a bandákban kötöttek ki: Control Denied, Iced Earth... Így aztán nem meglepő az sem, hogy a Charred Walls Of The Damned még mindig létezik, mert itt aztán tényleg mindenki megvalósíthatja a legelvetemültebb ötleteit is. Sajnos a gyerekkori gerincbetegségből kifolyólag tolószékbe kényszerült Suecof miatt a felállás nem teljesen turnéképes, azonban a fennmaradt felesleges energiákat így duplán kamatoztathatják a stúdió falain belül, amelyet szerencsére maximálisan ki is használnak.

Már a bemutatkozó anyagon hallható, a Death-, Sadus- és Control Denied-lemezekkel egyaránt rokon muzsika sem volt piskóta, de a lényegesen kiforrottabb Cold Winds On Timeless Daysen tényleg minden várakozást felülmúltak. Számomra a 2011-es év (power) metal lemezét szállították le vele, és megkockáztatom, hogy azóta sem hallottam ennél ütősebb anyagot a műfajon belül. Christy követhetetlenül komplex játéka talán soha nem volt annyira földrengető erejű, mint ott, s Ripper embertelen magasai, süvöltései, orkánerejű dallamai is úgy illeszkedtek a szövevényes zenei alapokhoz, mint még soha előtte. Olyannyira, hogy nekem azóta ez lett a kedvenc lemezem Owenstől. A Lead The Way, a The Beast Outside My Window, a Zerospan és társai kivételesen jól összerakott dalok voltak, és szinte már akkor biztos voltam benne, hogy ezt a színvonalat nem lesz egyszerű túlszárnyalniuk. A brutális zenei alapok ellenére szinte mindegyik tételben rejlett valami kapaszkodó és kiirthatatlan énekdallam, Ripper elképesztő sikolyai pedig feltették a koronát a lemezre. Az meg csak hab a tortán, hogy mindezt egy abszolút modern, „djentmentes" köntösbe csomagolták, valahogy úgy, ahogyan szólnia kellett a metalnak abban az évben.

És hogy minek köszönhető ez a könnyes szemű nosztalgiázás, ami ilyen hirtelen magával ragadott, miközben itt az új lemezről kellene okosságokat írogatni? Mindössze annak, hogy az új dalok hosszútávon egyszerűen nem játszanak egy ligában a Cold Winds felejthetetlen tételeivel. Gyengülő tendenciáról azért szerencsére nincs szó, csupán kicsit letisztultabbnak tűnik az összkép és a lemez, amely azért rövidsége ellenére is tartalmaz egy-két kevésbé emlékezetes momentumot. Ezúttal Christy mennydörgő duplázóit és sziklaomlást felidéző pörgetéseit is ritkábban hallani, viszont több a középtempó, és kevesebb a gyilkos zenei alap. Owens dallamai viszont változatlanul letaglózóak. A gyönyörű ívet bejáró Afterlife vagy az album szélvész tétele, a The Soulless például simán elfért volna az előző korongon, de a modernebbre vett Judas Priest-utánérzésű Reach Into The Light miatt sem kell nagyon szégyenkezniük, amelyben egyértelműen a frontember Halford-gyilkos megnyilvánulásai a döntőek. A Living In The Shadow of Yesterday refrénje pedig már-már poposan ragadós lett, és itt egyértelműen leszűrhető, hogy Ripper ezúttal úgymond győzedelmeskedett a zenészek teljesítménye felett, hiszen szinte az egész produkciót az ő melódiái viszik a hátukon. Érezni, hogy nagy teret engedtek neki, és a dalokat elsősorban az ő tehetségéhez igazították: a hangszeresek sokkalta alázatosabban és visszafogottabban viselkednek, mint öt-hat évvel ezelőtt.

Összegezve tehát ez az album végül is teljesen rendben van, de kétségtelen, hogy az előző anyag méregerős dalait most nem sikerült felülmúlniuk, ami érzésem szerint még mindig lehetetlennek tűnő feladat. Aki viszont oda s vissza van a hagyományőrző, de ugyanakkor mégis modern megszólalású heavy-, power- és még ki tudja, milyen metalért, valamint hiányolja Halford (már) nem létező sikolyait, mindenképpen tegyen egy próbát vele. Ripper híveinek pedig egyenesen kötelező.