Savatage-ügyben egyik fél álláspontját sem értem igazán. Egyrészt nem világos, miért rinyálnak a rajongók, hogy a csapat miért nem áll össze újra a patinás néven, hiszen a két kulcsfigura külön-külön ugyan, de fossa a lemezeket. Olybá tűnik ugyanis, hogy mind a Jon Oliva's Pain, mind a Zak Stevens-hez köthető Circle II Circle szinte állandóan új anyaggal jelentkezik – rendesen feldolgozni ugyanis egyiket sem volt időm, bár tetszett mindegyik.
Azt pedig még a felületes hallgató is kapásból megállapíthatja, hogy a srácoknak eszük ágában sem volt eltávolodni a klasszikus stílustól – van tehát Savatage, ha úgy tetszik, kettő is. Másrészt viszont a zenészek koncepciója sem teljesen világos: anno az első C2C lemez megírásában maga Jon vállalt oroszlánrészt és azóta is nyilvánvaló, hogy ezek az arcok nem tudnak elszakadni egymástól. Az aranytojást tojó tyúkot (Trans-Siberian Orchestra) is közösen tartják életben odaát, a legutóbbi hírek pedig egy közös C2C-Pain USA-turnéról szólnak. A legviccesebb pedig az volt anno, amikor a C2C első felállása egy az egyben átmentődött Oliva bandájába. Szappanoperás beltenyészet helyett mi az ördögért nem lehet tehát feltámasztani a mindenkinek oly kedves nevet, ha valójában él és virul a Sava szellemisége és zenéje? Bármilyen jók is az utódzenekarok, a név varázsa még komolyabb hatást érhetne el – na nem mintha a Delusions Of Grandeur nem lenne csont nélkül egyenrangú a legklasszikusabb művekkel. Ez ugyanis minden túlzás nélkül az eddigi legerősebb poszt-Savatage dalcsokor!
A puhapöcsű buziskodás eddig sem volt kimondottan a C2C dalok jellemzője, de a felkészületlen hallgató a sokatmondó cím (Fatal Warning) ellenére is hátrahőköl a power-thrash jellegű nyitáson, amelynek szigorát igen hatásosan ellensúlyozza Zak finomabb stílusa. Bevallom, ezzel a dallal azonnal megvett magának a zenekar (kilóra), akárhogy is folytatódott volna a lemez, én parasztvakítottá váltam. De természetesen senki nem akart átvágni, a riffes megközelítés végig jelen van: a Dead Of Dawn szintén tartalmaz gyors részeket, ezek magánál a Savánál sem voltak divatban már egy ideje (úgy 20 éve?). Minden dal simán felér bármelyik (nem viccelek, bármelyik!) klasszikussal és nem kizárólag Zak máig zseniális hangja miatt. Nem tudom ugyanis, a frontember honnan szalajtotta Andrew Lee és Evan Christopher gitárosokat és hogy melyikük a vezető hangszeres, de gitárilag egészen hihetetlen dolgokat hallani ezen a lemezen – amilyen szólókat a dalokba pakoltak, arra Criss Oliva is csak csettinthet odafenn. Matt Laporte, régi C2C és mostani Pain gityós képességeit ismerve, egy dolgot simán el tudok képzelni indokként arra, hogy miért két zenekart működtetnek barátaink: ha csak a Savatage létezne, nem jutna hely az összes fantasztikus muzsikusnak. Három gitáros felállást még csak-csak össze lehetne hozni Maiden-módra, de akkor mi lenne Chris Cafferyvel vagy Al Pitrellivel? Valakit pofára kellene ejteni és Matt, Andy, Evan egyaránt túl jók ehhez (más kérdés, hogy utóbbi épp nemrég került ki a csapatból).
A Delusions nagy erénye a kései Sava albumokkal szemben az, hogy elődeihez hasonlóan parádésan szól. Persze nem válik hátrányára az sem, hogy 45 perces játékideje éppen optimális: nincsenek feleslegesen elnyújtott időhúzások (és ezzel most véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a Streets-en vagy a Magellanon voltak!), csak húzós power metal; hatalmas dallamok; virtuóz, élményszámba menő szólómunka és a jól ismert Zak-os monumentalitás. Ez utóbbira legjobb példa a záró Every Last Thing, amelyben a Chance óta megunhatatlan többszólamú vokál is felcsendül, a So Many Reasons képében pedig hallhatunk egy 90-es éveket idézően modern, zord power tételt is – lám, ha olyan kedvük lett volna, „korszellemnek" megfelelő albumot is leszállíthattak volna Saváék akkoriban. Nem lehet tehát panasz a változatosságra sem. Aki Savatage-rajongó, garantáltan széles vigyorral a képén hallgatja majd a nótákat, aki pedig valamilyen oknál fogva eddig elszalasztotta volna a Sava-családfa produktumait, és nem tudja, hol kapcsolódjon be, itt és most bátran megteheti. Tudom, hogy nagy szavak ezek, de én a magam részéről simán odateszem az anyabanda bármelyik Zak-fémjelezte lemeze mellé, sőt, úgy gondolom, össz-Sava szinten is megállja a helyét. Az idei mezőnyből meg aztán tényleg abszolút kiemelkedik!
Hozzászólások