Bárki visszakereshet az archívumban és ki fog derülni, hogy a norvégok nem kizárólag azért kaptak tízest bemutatkozó lemezükre, hogy elsüthessem szánalmas szóviccemet, miszerint a „Circus megkapta a Maximust". Igaz, némi rosszindulattal el lehetett őket könyvelni Symphony X kópiaként (noha annyira nem volt erős a hasonlóság, mint a szintén mostanában ismertetett Myrath esetében, de azért volt párhuzam bőven), ugyanakkor fiatalos lendületük és klassz dalaik mellett nem lehetett elmenni.
Dallamérzékük is kivételes: ez a tulajdonság volt az, amit rajtam kívül szinte mindenki méltatott – a 80-as évek melodikus bandáinak szellemisége köszönt vissza az időnként bizony napfényes jelleget öltő refrénekben, nem véletlen, hogy éppen a Frontiers szerződtette le a bandát. Nyerő kombináció tehát, ha az ember a progos muzsikákban a dallamokat, ragadós énektémákat is keresi – ezen az ösvényen indult tovább a csapat ezúttal is. Másodszor viszont már nem robbant volna akkorát, ha ismét szellemidézéssel próbálkoznak, ideje volt tehát, hogy önálló arculatot próbáljon meg kialakítani a CM és hogy megtalálja saját hangját. Hogy végleg megtalálta-e, azt nem feltétlenül tudom megválaszolni, az mindenesetre biztos, hogy jó úton haladnak affelé.
Na, nem mintha végleg eltűntek volna a Dream és a SyX hatásai, erről nincs és valljuk be, nem is lehet szó ha az ember műfajon belül kíván maradni. Viszont most már semmiképpen sem nevezhetjük másolatnak a zenét: a spanyolviaszt már egészen biztos, hogy nem lehet feltalálni a prog metalban, de az Isolate dalai már sokkal inkább „circusmaximusosak", mint drímesek vagy SyX-esek. Igaz, a nyitó tétel (A Darkened Mind) elején akkora Khan az énektéma, hogy a fal adja a másikat, de a dal amúgy semmiféle rokonságot nem mutat a nagy példaképpel.
A lírai részek mélyebb fekvésű témáiban (halld még pl. Mouth Of Madness bevezetője) amúgy folyamatosan megjelenik Roy hatása, de hát egy norvég prog zenekarnál ez nem is lehet másképp. Michael Eriksen egyébként teljesen eltérő karakter, hangja magas fekvésű, hajlékony, hasító, de nem olyan agresszívan metsző, mint a Pagan's Mindos Nils-é. Éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy dallamai igazán fogósak legyenek. Társaira is szükség van persze ehhez, hiszen egy Arrival Of Love-hoz vagy Ultimate Sacrifice-hoz hasonló, már-már slágeres nóta zenei alapjait is ki kell gondolnia valakinek. Sem a bookletben, sem a honlapon nem találtam utalást arra, hogy pontosan melyik tag a fő dalszerző, azonban éppen ez a jó ebben a végtelenül izgalmas zenében, hogy nem érződik rajta, hogy a gitáros (Mats Haugen) vagy netán a billentyűs (Lasse Finbraten) lenne a fő agytröszt, semmiféle túltengés nincs egyik hangszerből sem, ez így kerek egész, ahogy van. Persze akad villogás bőven mindkét irányból (nyilván!), de egyik sem tolakodó, mint azt sok helyen megszokhattuk, és ami sok zenehallgatót zavarni szokott (engem nem).
Egyszóval, a magam részéről csak üdvözölni tudom a friss ötleteket, az önállóságra való törekvést, a továbbra is dalközpontú gondolkodást. Másfelől viszont pont ettől válik egy kicsit nehezebben befogadhatóvá a lemez elődjéhez képest. Sokat lehet és kell is tehát hallgatni az új CM albumot, de az is biztos, hogy „magunkra erőltetése" könnyen fog menni.
