Vajon hogyan és miért éri meg a Frontiers kiadónak számolatlanul önteni a világba az ilyen-olyan szupergroupokat, majdnem-szupergroupokat és szupergroupként promózott igazából-nem-szupergroupokat? A nápolyi illetőség eleve felvet bizonyos megoldási lehetőségeket, de nem akarok rosszindulatú lenni, a választ úgysem tudjuk meg soha. Most mindenesetre itt egy újabb verzió a harmadik kategóriából, naná, hogy Alessandro Del Vecchio szárnyai alól. A résztvevők ezúttal James Durbin énekes, aki az American Idolban tűnt fel, de később megjárta a Quiet Riotot is, Mike Flyntz gitáros (Riot), Robert Sweet dobos (Stryper) és Perry Richardson basszer (Stryper, Firehouse).
Kétségtelenül jó zenészekről beszélünk, a melodikus undergroundban egyiküket sem kell bemutatni, de mindannyian tudjuk: kissé más hangsúlyokkal, más nevekkel tulajdonképpen akármilyen semmitmondó nevű, hasonszőrű Frontiers-projektben megjelenhettek volna ezek a dalok. A Cleanbreak ezek közül is a keménykötésűbb, fémesebb alakulatok sorát gyarapítja az AOR-osabb, melodikusabb csapásvonal helyett. A Riot mellett nekem például Rob Rock dolgai is beugrottak az összhatásról, de nyilván a Stryper heavy metalosabb dolgait sem olyan nehéz idekeverni.
A nyitó, klipesített Coming Home tulajdonképpen jól összefoglalja a lényeget, és már itt is kiviláglik, miben más ez a banda a többi Del Vecchio-féle alakulathoz képest: Mike Flyntz ízes, minőségi gitárjátéka az én fülemnek határozottan jólesik, minduntalan fel-felkapja az ember a fejét a szépen elcsípett szólókra, díszítésekre. Persze ezekben sincs semmi, amit ne hallottunk volna ezerszer, de ez az amerikai power metalban kovácsolt stílus kétségtelenül kevésbé jellemző a Frontiers által grundolt formációkra, így aztán tudok örülni neki. De amúgy összességében is jól elhallgatható lemezről beszélünk, ezt nem akarom elvitatni, hiába van emögött is ott a sokat kárhoztatott futószalagos jelleg. A Find My Way vagy a No Other Heart például kifejezetten kiemelkedő darabok, de ezeken túlmenően is akadnak szépen elcsípett refrének (Dying Breed, We Are Warriors, The Pain Of Goodbye), dögösen duruzsoló riffek (Before The Fall, Dream Forever, Man Of Older Souls), balladás elérzékenyülés pedig ezúttal abszolút nincs, elejétől végéig tökösen pörög a banda. Flyntz mellett Durbint is érdemes kiemelni, a srác hangja szépen, tisztán, erőteljesen cseng. A hangzás is élettelibb a szokványos Frontiers-cuccokénál.
Nem számítottam semmire a Cleanbreaktől (a borzalmas, kétfilléres borító például egyenesen ciki), de a végeredmény összességében kellemes, hallottunk már ennél sokkal kevésbé meggyőző Frontiers & Alessandro-cuccot is – az új Soto- vagy Jorn-lemezekhez képest például egyértelműen a Coming Home-nak áll a zászló. Ha egy kellemesen kockázatmentes, de profin összerakott heavy rock dalgyűjteményre vágysz, nyugodtan választhatod ezt is a felhozatalból. Nem klasszikus, nem mérföldkő, de jó hallgatni, és töltelékből sincs rajta sok.
