Shock!

Itt a név és a lemezcím mindent elmond helyettem: ez a kiadvány tulajdonképpen nem más, mint egy szuvenír a fergeteges februári Cornerstone koncertről. Aki ott volt, annak örök emlék marad a buli, tehát automatikusan be fogja gyűjteni - ha ismerte a bandát korábban, ha nem, olyan véleménnyel ugyanis nem találkoztam, amely szerint ne lett volna király, amit Sarokkőék összezenéltek!

Aki nem volt ott és ismeri a Cornerstone munkásságát vagy kedveli Dougie White-ot a Rainbow vagy Malmsteen révén, annak afféle elégtételként szolgálhat, egyúttal bosszankodási alap a kihagyott koncert miatt. Aki pedig most olvas először a csapatról és White nevével korábban még nem találkozott (ez esetben csak megrögzött black metalosra avagy nagyon fiatal olvasókra tudook gondolni, ez utóbbiakhoz szólok leginkább), az jól figyeljen: óvatosan közelíts ehhez a dupla CD-hez! Ugyanis ha meghallgatod, garantáltan kutatni kezdesz a sorlemezek után - még épp jókor, ugyanis nem olyan sok a bepótolnivaló: 3 album begyűjtése és megemésztése nem olyan vészes vállalás. Aki a klasszikus, míves csupa nagybetűs HARD ROCK hívének vallja magát, manapság nemigen kerülheti meg a Cornerstone-t. Olyat pedig tényleg nem tudok elképzelni, hogy ne jönne be neki a zene - a koncertet követően a legkülönfélébb ízlésű, a csapatot csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerő emberektől hallottam/olvastam lelkendező véleményeket.

A bő másfél órás felvétel tartalma gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Wigwamban hallottakkal: itt az utolsó két album nagy része; a zseniális I'm Alive a debütáló Arrivalről; valamint a Black Masquerade a 95-ös Rainbowról. Pesten elhangzott még a Perfect Strangers is, de annak lemezre tétele valószínűleg jogi és morális akadályokba ütközött, ráadásul azt hiszem, nem is mindenhol játszották, hanem csak ahol nagyon jó volt a közönség. Így volt vagy nem, jó volt hallani, de tulajdonképpen nem is hiányzik - annál inkább lehetett volna még néhány Rainbow nótát becsempészni a programba. Igaz, annak sem örültem volna, ha ez mondjuk a When The Hammer Falls, a Some People Fly, a Once Upon Our Yesterdays, az Hour Of Doom vagy akármelyik egyéb saját szerzemény rovására történt volna, úgyhogy jó ez így, ahogy van. Egyetlen megoldás a háromórás játékidő lett volna, de hát az nagyon ritka manapság, meg hát tripla koncertlemezeket a Dream Theateren és a Rushon kívül még nem nagyon mert senki csinálni, ők is csak a negyedórás dalok miatt vetemedtek ilyesmire, hehh. A konferanszokat mondjuk kicsit megvagdosták, de őszintén szólva annyira nem zavar, hogy kevesebb lelazult, a skót akcentus miatt amúgy is nehezen érthető, a nagyszobában nem annyira sütő poénkodást, sztorizgatást kell hallgatnom. Ha lesz dvd, oda mehet egy teljes vágatlan koncert (lehetőleg felirattal, hehe), cd-n hallgatva ennek nincs akkora jelentősége. Annál is inkább, mert a közönség hallatszik rendesen és egyébként is, a konferanszokat némiképp leszámítva ugyanezt hallottuk egy az egyben: taníthatatlan feelinggel nyomta a csapat a jobbnál jobb dalokat; mi meg tapsoltunk, ujjongtunk és lelkesen figyeltük a felszabadult játékot, kőkemény profizmussal átitatott szív-lélek muzsikálást.

Itt minden a helyén van: hibátlan dalok, biztos hangszerkezelés és bizony nekem a hangulat is baromira átjön. Ha felteszem a lemezt, újra ott vagyok a Wigwamban és azt hiszem, sokan mások is így lesznek ezzel. Aki pedig nem volt és túl tisztának, sterilnek, polírozottnak találja a hangzást, annak csak annyit mondhatok: ilyen volt élőben is!