Bár van több zenekar is, mely a Purple-Rainbow örökség ápolását tűzte ki célul maga elé és zenéjükön ez egész konkrétan hallatszik is (Brazen Abbot, Riot, Astral Doors, Hughes-Turner projektek és egyéb Turner-fémjelezte formációk), nekem ebből a ligából – bár mindet szeretem, ami eddig eljutott hozzám belőlük – a Cornerstone a kedvencem.
Valahogy az ő dalaik idézik meg legtökéletesebben azt a különleges zenei világot, amelyet Blackmore mester sajnálatosan örökre háta mögött hagyott. Persze mielőtt ezt megtette, pont azzal a Dougie White-tal dolgozott, aki később életre hívta a zenekart a Royal Hunt egykori ritmusszekciójával és Kaspar Damgaard gitárossal. White együttműködése Blackmore-ral csodálatos inspirációval szolgálhatott a Cornerstone zenéjének megszületésekor, sőt, valószínűleg a mai napig ez a varázs lengi körül a dalszerzési folyamatot. Máskülönben hogy lehet az, hogy a már ezerszer hallott megoldásokat, figurákat, fordulatokat a negyedik lemezen is ugyanúgy benyeli az ember, mint eddig? Persze aki igazán mániákusa a Rainbow markáns zenei világának, annak egyrészt sose elég ebből a fajta muzsikából; másrészt nem lehet folyton az újat keresni, különösen nem a hard rock területén. Aki viszont ilyen magas színvonalon alkot a jól ismert stílusban, mindenképpen megérdemli a dicséretet.
Nagy okosságokat nem fogok tehát tudni mondani a Two Tales kapcsán. Itt az új Cornerstone, nagyon jó megint, vegyétek-vigyétek. Az mondjuk mindenképpen érdekesség, hogy az eddig csak koncerteken kisegítő és lemezeken vendégként játszó, de rendes tagnak nem számító Rune Brink (a Wuthering Heights-ben is nyomta korábban, na ezt pl. nem is tudtam) most már a csapat full time billentyűse. Ennek megfelelően most egyértelműen több van belőle: az ennél a zenénél alap Hammond-szőnyeg most vastagabb, hangsúlyosabb és több a szintiszóló is – persze ez egyáltalán nem baj, sőt. Annak már kevésbé örülök, hogy a megszólalás nem olyan erőteljes, mint legutóbb – picit bizony szegényesebb a hangzás. Bőven élvezhető, de nem harap annyira, mint a Once Upon Our Yesterdays, inkább csak amolyan korrekt rocksound. Persze a nóták szenzációsan jók így is: a nyitó, gyors Misery után rögtön jön az első igazi finomság a One Man's Hell képében – na, ezt a refrént el nem felejted soha! A málházós Mother Of Mercy után pedig jön a címadó, amelynek keleties témájától lemegyek hídba – perka is van benne meg minden, teljesen kész! És megint egy olyan refrén van, hogy meghalsz! Ilyen nótát csak úgy tud írni az ember, ha Blackmore közvetlen közelében tölt el némi időt – remélem, a következő Yngwie lemezre is leszállít pár ilyet Dougie (vagy átlop néhány ötletet innen).
A Prey és a The Dance a súlyosabb vonalat erősítik (jókat lehet bólogatni a már-már doomos alapokra), de pl. a Blinded azt bizonyítja, mennyire erős lírai vonalon is a csapat. Saját stílusában minden dal hibátlan – az egyetlen dolog, amit ténylegesen a lemez rovására írhatunk, az az újdonság teljes hiánya. Mégsem tudom elképzelni, hogy egy hard rock zenét szerető ember erre az anyagra akár egyetlen rossz szót is szóljon. Ez pedig azért van, mert a Cornerstone ereje a bitang jó nóták mellett a hitelességben, őszinteségben rejlik.
