Nehéz írni a Cryptopsy új albumáról. Nem azért, mert szokatlan irányváltást tartalmaz, nem azért, mert rossz, és nem is azért, mert talán csak én és néhány barátom értékelem ilyen sokra. Nehéz, mert olyan sok minden történt az utolsó teljes anyag óta.
A csapatot hosszú közös munka után otthagyta a zenekar agytrösztje, John Levasseur, távozott Mike DiSalvo énekes. Eljött pár koncertre, köztük a None So Live élő albumra Martin Lacroix, aztán a férgek ura, Lord Worm ismét magához ragadta a mikrofonállványt. Itt jelezném, őt inkább a rajongók kedvencének tartom. Szerintem a None So Vile albumot akárki fel tudta volna "énekelni", aki egy kicsit tud hörögni, illetve bömbölni, de ebbe inkább ne menjünk bele. Mindegy is, ilyesmi minden zenekarral előfordul, a kérdés az, ezek után mi jön ki belőlük, mire jutnak az ígéretek megvalósítása terén. Hallani/olvasni lehetett mindenfelé, hogy az új album meglepő lesz, sok akusztikus gitárral, és több meglepő megoldás is előfordul majd rajta.
Elöljáróban annyit, akárki akármit mond, ez a zenekar alapköve a mai komplex death/grind címszó alatt futó zenekaroknak. Megvan a saját stílusa, ehhez egy abszolút kategóriákon felüli dobosa, gitárosa és még sorolhatnám. Nos, akkor az eredmény. Érdekes lett a lemez, van itt csúcs és mélypont is. Meglepő módon egy igencsak hosszúra szabott akusztikus intróval kezdenek, kellemes, bár ez a szó ebben a stílusban furcsán hat, de emellett kellőképpen vésztjósló is. Aztán berobban az első szám, egy olyan szónikus támadással, amitől az ember hátrahőköl, és azon gondolkodik, ez trükk, vagy ők tényleg ilyenek. Kisebb lassítás után aztán összeáll a kép: a Cryptopsy komolyan vette a kihívást, és iszonyatosan odatették magukat.
A második szám, a Carrionshine önmagában brutális. Flo Mounier (szerintem az egyik legkreatívabb és legjobb extrém metal dobos) itt újra használja a színtéren csak Gravity Blastnek nevezett technikát, kis csavarral. Kétszer olyan gyorsan, mint a None So Vile-on, olyan a pergő, hogy egy gépfegyver elmehet a fenébe ehhez képest. Flo saját honlapján írta, hogy takra játszotta fel az albumot, azaz a pontossághoz sok kétség nem férhet, tessék, lehet utána csinálni, hajrá.
Sokan, sokszor mondták, hogy a Cryptopsy jó, de túl komplex, túl zavaros. Nos, szerintem csak nem hallgatták meg elégszer. A számokat sok sampler is színesíti, ami eddig sem volt idegen a csapattól, de itt hatványozottan van jelen, és remekül színesíti a hangulatot, sokat dob a zenén. Azért picit félek attól, hogy a zenekar úgy végzi, mint annak idején a ma már legendává vált Atheist, akik annyira elmentek az elvont jazz irányába, hogy nem volt értelme azzal a névvel folytatni.
Jöjjenek a "mély"pontok.
Akármennyire jó is az album, akármennyire próbáltak egy egységes anyagot összerakni, sajnos van ami gyengébbre sikeredett. Az egyik a hangzás: a gitár erőtlen, pedig egy ilyen dobhangzás mellé zúznia kellene. A másik - ki kell, hogy mondjam: Lord Worm. Talán elvesztette a fonalat az utóbbi időben, nem tudom, de nagyon gyenge a hangja, és valahogy nem illik bele a zenébe sem, agyalhattak volna még egy kicsit ezen, de ezt nem akarom túlragozni.
Ez az album bár nem alapmű, mert volt már jobb is, de mégis kellő iránymutatás arra nézve, hogy merre kellene menniük. Ebben a stílusban szinte a foci szabályai élnek: kell egy jó kapus, azaz itt egy jó dobos. Nem látom sok értelmét a pontozásnak, de itt ez a szokás, így legyen 8 pont a 10-ből, a hangzás és a vokál miatt.
Hallgassa meg mindenki, aki a komplex zenéket szereti.
Hozzászólások