David Readman egy zseni, ezt korábban már (talán többször is) megjegyeztem. 2007 pedig abszolút az ő éve: az idei Pink Cream lemez a korábbiakhoz hasonlóan nagyot ütött (hadd revideáljam gyorsan azt a buta nézetemet, miszerint az Endangered és a Thunderdome lemezek „csak" jók – újrahallgatva isten mindkettő, főleg az utóbbi), a Masters Of Rock fesztiválos koncert az év egyik legjobbja volt és mindennek tetejébe David még egy szólólemezt is leszállított nekünk. Ráadásul nem is akármilyet: ahogy számítani lehetett rá, ez az év egyik csúcsteljesítménye, már ami a dallamos metalt illeti (de tudjátok mit? úgy az év zenei össztermését nézve is).
Barátunk dallamérzékéről nem kell külön értekezést írni, aki a melodikus metal és a hard rock híve, tisztában van David képességeivel, sőt, az Adagio-nál tett kiruccanás miatt a prog metal tábor is alaposan megtanulta a srác nevét. Dalokat is tud írni, erről a Pink Creamben már megbizonyosodhattunk. Mire megy azonban szokásos szerzőtársai nélkül? Nos, emiatt sem kell aggódnunk, ugyanis egyfelől az énekdallamokat nyilván ő maga találja ki, bárhol énekeljen is; másfelől pedig remek érzékkel választ társakat. Günther Werno billentyűs (Vanden Plas), Alex Beyrondt gitáros (Jaded Heart, Sinner, The Sygnet) és Tommy Denander neve már eleve jelez egy bizonyos szintet, de ezesetben szó nincs arról, hogy az ismert neveknek kellene elvinniük hátukon egy közepes lemezt. Minden muzsikus remekül teljesít, de leszámítva az éneket az ember ilyenkor úgysem az egyéni teljesítményekre figyel, hanem a dalokra. A brutálisan megdörrenő sound és a dobok monumentális megszólalása persze figyelemreméltó, de a mai világban ez már alap (kellene, hogy legyen).
Dalokat kiemelni kb. annyira felesleges, mint amennyire érdemes. Például rögtön a Without You dallamorgiás nyitása után az Evil Combination húzása abszolút PC-s, egyedül a virgás 80-as évekbeli gitárszóló árulja el, ez nem az In10sity japán bónusza. Take These Tears – na, ez eleinte kissé talán túlságosan is emlékeztet az Is This Love-ra, de a refrén hamisítatlan Readman. Sose vágytam vissza a hajbandák hőskorába, de ha belegondolok, hogy akkoriban folyamatosan ilyen zenék szóltak a rádióból és az MTV-ből, bizony arra gondolok, ma sem ártana a nagy tömegeknek az efféle igényesség. Ahogy pedig haladunk tovább, minden akkori klisé szembejön, de hát mi mást is várnánk el egy bevallottan retrósnak készült Readman szólóanyagtól? Ahhoz hasonló érzésem támadt, mint amikor a két évvel ezelőtti debütáló Hartmann albumot hallgattam – régi érzések mai köntösben, annyira ütős hangzással, amely minden porosságot abszolút kizár. Nem elcsépeltek a dallamok sem, mert még akkor is nagyon jól esnek a fülnek, ha az ember rengeteg efféle muzsikát hallgat. Kulccszó a változatosság is: egy Don't Let It Slip Away-féle slágeresség után szívesen veszem a No Peace For The Wicked súlyos málházását; a Long Way To Heaven fennkölt líráját és a himnikus Wild In The City-t, amely egyben a lemez egyik húzódala.
De a legjobb a New Messiah, mostanában nagyon megkedveltem az efféle tipikusan amerikai ízű nótákat, a régi nagyoktól is ezek a kedvenceim mostanában – a szájharmonika kimaradt ugyan belőle, de a poén kedvéért beletettek egy Hendrix riffet. Egy ilyen típusú lemezről persze a full akusztikus dal sem hiányozhat: a perkás-hammondos Over The Ocean hallatán bizony azonnal unplugged anyagot kell, hogy követeljek Davidtől, akár a PC-vel, akár szólóbandájával.
A remélhetőleg idővel dallamos metal klasszikusokká érő énekes-lemezek (Earth Maker, Atomic Soul, Out In The Cold, Worldchanger-Out To Every Nation, DC Cooper I., Prism stb.) mellé bátran odatehető ez a dalcsokor is. És mivel elkövettem azt a hibát, hogy az idei Pink Creamre nem adtam meg a maximális pontszámot, most kiköszörülöm a csorbát. De akárhogy is, évvegi top 10-emben bérelt helye van mindkettőnek.
