Shock!

Bár nem 2003-ban akadt a kezeim közé ez a cd, ennek ellenére meglehetősen sokáig húztam-halasztottam, hogy írjak róla, egész egyszerűen azért, mivel két számomra "szívszakadós" dal kapott helyet rajta, és az ilyesmit néha nehezen viselem.

A Wake egy dupla cd-s válogatás, amit a kiadó pakolgatott össze a zenekar életművéből. A Dead Can Dance-ről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy Lisa Gerrard és Brendan Perry keltette életre idestova 26 éve, és ha a világzenének létezik alapja, a Dead Can Dance egészen biztosan köztük lehet. Merőben sajátos világot hoztak létre, valami teren- és időntúli zenét adtak nekünk, aminek azóta sincs párja, követője sem nagyon - és ez talán nem is olyan nagy baj. 1998-ban feloszlottak, utána néha felröppent a hír, hogy újra összeállnak, ami 2005-ben be is következett. Talán lemez is lesz az újra egymásra találásból, koncerteket mindenesetre már adtak.

Kicsit felemás a válogatás, az első korong sokkal erősebb zeneileg (és itt szemezgetnek a zenekar korábbi, de érdekesebb lemezeiről), a második korong már a formáció kései korszakát eleveníti meg, így az első órában merülhetünk el az igazi Dead Can Dance világban. Rögtön egy demóval kezdődik az utazás (Frontier), hasonló érdekesség itt egy amerikai válogatáson szereplő bónusznóta (Bird), a többi nóta sorlemezekről került ide.

Nem hiszem, hogy sokan lennének olyanok, akik valamilyen formában ne találkoztak volna össze a zenekarral, ha valaki látta a Baraka című filmet, az biztos nem felejtette el a The host of Seraphim csodaszép dallamait. Ha valaki veszített el valakit, aki közel áll hozzá, soha nem tudja úgy végighallgatni ezt a dalt, hogy ne telepedne a lelkére és szívére a világ összes fájdalma. A másik hasonló hangulatot hordozó szerzemény a Summoning of the muse, ami két deka fájdalommal kevesebb, de számomra hasonló érzéseket hordoz. És mégis gyönyörű. Valahogy segíti a fájdalmat a helyére rakni - furcsa dolog ez, mégis helyénvaló. Teljesen más hangulatot hordoz a Cantara vagy a Salterello, és itt is hallatszik, hogy Lisát az égiek is arra teremtették, hogy hangokkal mutassa meg a világ rejtett csodáit azoknak, akik csak álmodoznak a négy fal között. Meg azoknak is, akik meg akarják ismerni mit is rejt igazából a világ, és miről (kikről) zenél a Dead Can Dance.

A második korong kicsit meditatívabb, merengősebb, különlegesség a The Lotus Eaters című, utolsó közösen rögzített nóta (2001-ben jelent meg egy három cd-s kiadványon), ami jelen antológia utolsó dala is egyben. Ezen a részen akad már egy-két populárisabbnak mondható szerzemény is, de túlnyomórészt megmaradtak itt is az utazásra invitáló melódiák.

A feloszlás után külön-külön dolgozott a két tag, és most, hogy újra egymásra találtak, ki tudja mit hoz a jövő, talán egy újabb káprázatos albumot. A világnak még szüksége lenne a csodáikra - úgy érzem.