A Defecation, mint olyan, eddig sikeresen elment mellettem, pedig 1987-ben alakultak és olyan legendás nevek alkották, mint Mitch és Mick Harris, akik nevük egyezősége ellenére nem egy apától lettek fogantatva. Mondjuk annyira nem csodálkozom, hogy nem véstem be a zenekar nevét a memóriámba (a Meathook Seedét ellenben igen), mivel egy darab album és egy nagylemeznyi fiókban porosodó nóta után különböző problémák miatt a projekt megszűnt.
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
Nuclear Blast / HMP |
|
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Viszont csodák még vannak, ugyanis 14 évvel az első lemez után itt van a második. Ezt csinálja utánuk valaki. Ráadásul nem az azóta tán humusszá vált nótakezdeményeket rántották fel újra, hanem teljesen friss riffeket találtak ki, nem kevesebb, mint 13 dal számára. Két hét alatt. Hozzáteszem az első lemezt is két hét alatt írták meg, aggodalomra tehát semmi ok. Nem tudom, az első lemez zeneileg milyen lehetett, felteszem, kő grindcore, na a második is annak indul, de azért az első Meathook Seed-féle brutál indusztriális hatások itt is megvannak, elég feszesek bírnak lenni azok a riff- és tempókombinációk.
Mck Harris ugye alapvetően egy dobos ember. Na itt azért elég furán keverték a dobokat, de higgyük el, hogy ő játszotta fel azokat mind az első ütéstől az utolsóig és nem egy pici, kocka alakú japán kolléga. És tényleg, az infólap szerint Mitch dobolt, rádásul először fordult elő ez vele. Jaj, ebbe bele fogok zavarodni, hát még ha azt is megpróbálom kibogozni, hogy ki adja ki ezeket az embertelenül eltorzított, hörgésnek, ordításnak nem nevezhető, inkább egy alaposan megijesztett szarvasbogár sikításához hasonlítható hangokat. A dalokra nincs nagy panaszom, alapvetően gyorsak, olykor fogósak, ami nem árt, a vég nélküli sikamikához már öreg vagyok. Van butus punkos dal is, meg butus grind is, viszont mindez olyan fura hangzással és nemtommilyen gyanús gépzajokkal (vagy csak hallucinálok? akkor is olyan gépies az egész) fűszerezve, ami azért puhít a kérges lelkemen egy kicsit.
Nagyon is mai lemez ez, olyan fejleszakítós darab gimnazisták számára. Kult lemez nem lesz, ahhoz azért kevés maga az egyébként profi brutalitás, de el lehet szórakozni vele azért negyven percig.
