Shock!

Ne írjunk mindent a 2020-as pandémia kárára vagy javára: a Deftones új lemeze nem azért készült el hirtelen, mert idén lóhalálában dalokat kezdtek írni a koncertlehetőségek hiánya miatt.  A helyzet most tényleg az, hogy 2018 tavaszán felröppentek azok a hírek, hogy nekiláttak az új daloknak, és szerencsére újra Stephen Carpenter gitáros szívével-lelkével is, nem csak „technikailag” a játékával. Bevallom, a Gore-ral, amibe Carpenter nem rakta bele a szívét, azóta sem tudtam megbarátkozni, képtelen voltam „jóra hallgatni”, gyakorlatilag az egyetlen olyan Deftones-lemez, amit nem szeretek. Szóval nekem az Ohms inkább a Koi No Yokan folytatása, amit viszont azóta is töretlenül imádok, és továbbra is tartom, hogy megérte azt a tíz pontot.

Az előzetesen megjelent két dalt meghallgatva titkon reménykedtem, hogy tényleg annyira jó lesz az egész lemez, amennyire a Genesis és az Ohms beütött, aztán még most is egy kicsit tépelődős hangulatban vagyok, megpróbálom kifejteni, miért. Az elmúlt napokban végigmentem a Deftones-diszkográfián, hogy el tudjam elhelyezni valahol a sorban az Ohms szerzeményeit – ez egyelőre még várat magára. Az Ohms igazából olyan, mint bármelyik Deftones-lemez, és mégsem, kicsit lágyabb, kerekebben formálódó, nem akarnak már mindenképpen szétfacsarni, inkább finoman betakarnak, körülvesznek, amire talán a hármas Urantiát érzem a legjobb példának. Másfélék a riffek itt, másféle (egy kicsit) az énektéma, mint amit megszoktunk sok lemezen keresztül, mégis ismerős, egyszerre idegen és otthonos, de egy karakteres zenekar esetében valami ilyesmire számítunk.

A Deftones mindig egyfajta lebegős, álmodozós zenét játszott, helyenként gyomorba hasító riffekkel, ez most sincs másképp, a Ceremony ennek az egyik legjobb példája, de tudnak még szerethetően idegesítőek lenni. Az Error például elsőre nem állt össze nekem, de talán azért, mert Carpenter úr kilenchúros gitáron játszik benne, és jó ugyan a zsére hangolt állapot, de túl sokáig számomra már fárasztó, és elvész a zeneiség azokban a mélyen rezgő, totálisan egyformának tűnő hangokban – másodikra aztán megszoktam. Ellenben az utána következő The Spell Of Mathematics meg pont a rettenetes mély búgás miatt (is) lett rokonszenves már elsőre, az elszállást itt csúcsra járatták, noha valószínűleg egy spanglival hatásosabb lehet az összhatás.

Érdekes, de egyelőre totálisan hangulatfüggő, hogy mennyire tetszik az Ohms, első egy-két alkalommal totálisan betalált, aztán most valahogy már egyes részeit túl soknak találom, más részeit meg túl kevésnek, értem ezalatt, hogy ugyan bírom az elszállós témáikat, de most nem mindegyiket érzem magaménak, plusz hiányolom azokat a rögtön tapadó refréneket, riffeket, dallamokat, amiket azonnal meg tudnék jegyezni. Ami viszont csont nélkül tetszik, az a címadó (és ez mondjuk tényleg megjegyezhető), érzelem- és energiabomba Ohms, ami a lemezt zárja. Az álmodozósabb témák közül a Headless is nagyszerű, a refrén tipikus Chino, mégsem lehet azt mondani, hogy saját magát másolja. A fura szintitémával induló, aztán agresszívvé váló The Link Is Dead is betalált – itt említeném meg, hogy a lemez egészére valahogy sokkal erőteljesebben és hangsúlyosabban telepszik rá a billentyűs-sampleres Frank Delgado, megkockáztatom, azért idegenebb egy kicsit az Ohms, mint bármelyik korábbi albumuk. Mindez már a nyitó, erőteljes alaphangot megpendítő Genesisből is erőteljesen kiviláglik, de számtalan helyen ott van az előtérben-háttérben ez az újfajta sci-fis hangulat, ami eddig nem volt jelen a Deftonesnál. A Radiant City búcsócsiga-riffelése zseniális, ez a kicsit gyorsabb téma rögtön barátságossá vált, talán a dalok sorrendjével lehetett volna még variálni, hogy ne legyen a lemez első fele altatódalok sokasága.

Szerethető, izgalmas, jó album az Ohms, időt kell rá szánni, de hogy miképp állja ki az idő próbáját, és két-három év múlva euforikus örömöt/vagy masszív libabőrt fog-e okozni, ha végighallgatom, na, azt jelenleg megjósolni sem tudom. Talán engem azért is bizonytalanított el összességében, mert úgy érzem, bárcsak maradtak volna maximum hét húrnál, elég az bőven ilyesféle, dallamokat is tartalmazó zenéhez. Megkockáztatom, ha így történt volna, talán az Ohms több dalát is sokkal gyorsabban a szívembe tudtam volna zárni, de innentől kezdve tényleg ízlés kérdése az egész, nyilvánvalóan sokaknak pont ez a tőlük szokatlan hangolás miatt lesz rokonszenves. Viszont azt azért el kell ismerni, hogy Terry Date gyönyörűen arányosra, lélegzőre keverte a lemezt, nem búg, nem nyomja el egyik hangszer a másikat, halkan, hangosan csodaszép.

A Deftones összesen kétszer járt nálunk, ami nem sok, 2006-ban, a PeCsában egy szenzációs szaunaisztikus koncertet adtak, aztán pár évvel később a Szigeten léptek fel az akkori metálszínpadon. Jövő nyáron elvileg bepótolják az idén nyáron elmaradt koncertet, nos, nem akarok feleslegesen vészmadárkodni, és tényleg összetenném már a két kezem bármilyen nemzetközi koncertért, de egyelőre sok esélyt nem látok arra, hogy jövőre tengerentúli zenekarok turnézni induljanak. De ne legyen igazam. Mindegy is, ami nincs, azon kár elmélkedni, a Deftones-rajongóknak meg adott a feladat: barátkozzatok meg szépen az Ohms dalaival, aztán jövőre újratárgyaljuk a mi miért tetszett-nem tetszett kérdéskört.