A Demonlord gitáros Nagy Andrásnak valamiért az a perverziója támadt, hogy írjak kritikát az új lemezükről. Pedig tudja, hogy - aminek ismételgetésétől most inkább eltekintenék, már így is jobban elterjedt, hogy mennyire rühellem a heavy metalt, pedig nem így van, láttatok volna léggitározni a Priest koncerten -, szóval nem ismételgetek semmit, inkább csöndes megadással tűröm, hogy megérkezzen a promócédé, bekerüljön a lejátszóba és jöjjön, aminek jönnie kell, ikergitár, galopp, bombasztikus kórusok, speed tempók 3/4 órán keresztül.
Hozzáteszem, a Demonlordot eddigelé csak a tavalyi maxin volt szerencsém hallani, előzőleg megjelent matériákhoz mérni így nem tudom az új lemezt. Lássuk. Egy rövid intró után máris jön a germán fém magyar módra - azaz a hangszeresek teljesen rendben vannak, a dal felépítésére sem tudok rossz szót mondani, a szólók is okésak, csakhogy a hazai átok, az énekes szerény hangterjedelme miatt nem hiszem, hogy be fog ütni a titokban azért áhított külföldi siker. Jurásek Balázs hangja egész egyszerűen kevés ehhez a fajta zenéhez - amivel persze a zenekar is tisztában van, és valószínűleg az értő rajongók is, de megszokták, és nem áldoznak fel egy barátságot a nagyobb eladási példányszám kedvéért, ami akárhogy is nézzük, becsülendő dolog.
Szóval Balázsnál tartottam, aki persze megtanult okosan gazdálkodni a hangjával, nem válik túl kínossá a dolog egyik dalban sem, csak egy kicsit - néha. Lépjünk tovább, már a második dalnál tartunk, az első számomra nem nyújtott túl sok emlékezetes pillanatot, a Ruins In The Dark már behízelgőbb modorú, ha a galoppozást nem veszem figyelembe, egész korrekt, fogós dal kerekedik ki belőle, hatásos csordavokállal - már annak, aki az ilyet szereti. A Strongest One-ban aztán végképp a húrok közé csapnak, vérbeli speed téma, fémes refrénnel, amely jelző roppant hülyén hangzik, de biztos el tudjátok képzelni milyen lehet. A dalt lezáró 5 másodperces gitártéma kifejezetten tetszett. (Nem röhögni, komolyan beszélek!) A következő dal (Poisoned Souls) sem olyan rémületes, bár a vokáltéma itt sem nyerte el a tetszésemet. Viszont a szólórész és a dal második fele teljesen pofásra sikeredett. Az Overture To The Endtől heveny kiütést kaptam, az elemzésétől inkább eltekintenék, tekintve a klisé-hegyek egymásra halmozását, szikrányi egyéniség nélkül. Bár van benne egy dobszóló-szerű rész, ami üdítő színfolt a Gamma Ray témák között.
Ezt követi a Darkest Place, ami tipikus döngölős koncertmetal, ez a dal kifejezetten tetszett, bár az alapriff itt sem túl eredeti, viszont tudtak belőle dalt gyúrni. És a dobos srác, Világi Zoli is ügyesen színesíti a gitárosok játékát. Mittomén ha több hasonló szám lenne a lemezen, barátságban ellennék a "démonhormonnal". A Still Alive akusztikusan indít, Balázs alulmúlja önmagát, ezen jó lett volna még agyalni egy keveset, bizonytalan a hangja és csúszkál a bevezetésnél. Jujj. Kár, mert a dal második fele zeneileg egész ügyes és hangulatos. Jön a Something Arrived, ismét speedelés, a hárommal előbbieket ismételhetném. Klisés. Nagyon. A záró In The Name Of God szaggatott riffelése ismét kezd meggyőzni, és Balázs is elereszt egy kis keleties témát, aztán átvált a hősies dalolásba - kár. Ez is pofás dal lenne, ha.
A hangzás egész korrekt, persze lenne mit javítgatni rajta, de ezen most nem csámcsogok, mint ahogy a szövegeken sem, nagy része számomra semmitmondó. Ja, és csináljon már valaki egy rendes zenekarfotót a srácokról, ez a morcos nézés olyan nagyon idejétmúlt és vicces.
A hazai tradicionális heavy metal csapatok közül - amelyek persze mozognak valamennyire - még mindig a Demonlord a legjobb, hogy ez mit és hogyan minősít, mindenki döntse el maga, mindenesetre zeneileg nem olyan rémületes a Helltrust, mondhatni korrekt, az énekhang hiányosságai mellett viszont nem tudok elmenni, ezért nekem ez ennyit ér:
