Shock!

A tavalyi EP-s felvezetés után végre megérkezett a teljes nagylemez is Michael Dennertől és Hank Shermanntől, illetve régi-új társaiktól. Amennyiben hallottad a Satan's Tomb minialbumot, nagyjából pontosan tudhatod, mire számíthatsz a Masters Of Eviltől, de úgy gondolom, ez már a felállás alapján sem lehetett kétséges. Shermann és Denner neve nem véletlenül forrt egybe örökre a nagy metalköztudatban, és nyilván nem véletlenül találkoznak időről időre az útjaik sem, hívják a végeredményt Mercyful Fate-nek, Zoser Meznek, Force Of Evilnek vagy Denner / Shermann-nek: ezt a két gitárost nyilvánvalóan az isten is egymásnak teremtette. Ebből kifolyólag a kezeik közül kikerülő muzsika is összekeverhetetlen bármi mással. Nyilvánvalóan az aktuális társaktól is nagyban függ, pontosan milyenek lesznek az arányok, maga a hangulat azonban mindig roppant markáns.

Voltaképpen nem tudok túl sok okosságot hozzátenni ahhoz, amit az EP-ről leírtam még novemberben, mert a nagylemez is azon a mezsgyén halad tovább. Bizonyos irányokba ugyanakkor tágították a horizontot, és a minialbum után több helyen is bírált Sean Peck (lásd még Cage, Death Dealer) is hallhatóan ráment arra, hogy minél változatosabban szólaljon meg az egyes dalokban. Nekem nem volt bajom az énekessel az első négy dal alapján sem, de kétségtelen, hogy itt még több teret hagytak neki a kibontakozáshoz, ez pedig néhol már-már meglepő eredményeket is hozott. Mert ugye nyilvánvaló, hogy a Mercyful Fate gitárosai csakis olyan énekessel dolgoznak, aki King Diamond módjára képes a lidérces, beteg magasakra, viszont arra én például bizonyosan nem számítottam, hogy emellé adott esetben akár ozzys témák is vegyülhetnek. Márpedig a The Wolf Feeds At Nightban például pontosan ez történik: itt csak az nem fogja egyből rávágni Peck bizonyos fordulataira, hogy totál Ozzy, aki még életében nem hallotta Osbourne-t, ilyen pedig ugye nem nagyon létezik (vagy ha igen, aligha olvassa most ezeket a sorokat). Mindez ráadásul a szokásos denevérhangokkal vegyül, vagyis a végeredmény némi túlzással olyan, mintha Ozzy vendégszerepelne egy duett erejéig King mester mellett egy kiadatlan Fate-dalban. Bizarrnak bizarr, de nagyon ott van a szeren!

Különösebb kilengések egyébként ezzel együtt sem tapasztalhatók a lemezen, Denner és Shermann nem adhatnak mást, csak mi lényegük: gyilkos riffekkel, szikrázó szólókkal bőségesen telepakolt, okkult heavy metal ez pontosan úgy, ahogy szeretjük és elvárjuk tőlük. Különösen nagyra értékelem, hogy Michael és Hank ma is képes arra, amivel annak idején, a Melissán meg a Don't Break The Oathon mindenkit letaglóztak: utánozhatatlan, amikor hirtelen, csak úgy a semmiből az arcodba hajítanak valami irgalmatlanul eltalált témát, amiből más tutira teljes dalt írna, ők azonban csak átvezetésként, színesítésként hozzák elő, és máris ugranak tovább a következőre. Többek között a Mercyful Fate is épp e képességüktől volt annak idején annyira egyedi, és ennek köszönhetően ezt a lemezt sem fogod megunni két hallgatás után, mert most is rengeteg felfedezni való apróság, részlet szerepel rajta. Vagyis komoly műgonddal összerakott, nagyon okos, nagyon zenei munkáról beszélünk, ahol a két mester és Peck mellett Snowy Shaw dobosguru is baromira odatette magát. Ismétlem: ha egyszer újraindul a Fate, és Kim Ruzz nem bevethető (legyünk őszinték: aligha lesz az), én biztosan szívesebben látnám őt a bandában, mint a hozzá képest roppant egysíkúan játszó Bjarne T. Holmot...

És hogy akkor miért „csak" 8 pont? Mert azzal együtt, hogy marha jó hallgatni az olyan dalokat, mint az Angel's Blood, a Son Of Satan, a Pentagram And The Cross vagy a záró, epikus The Baroness, nem érzem úgy, hogy megkerülhetetlen lenne az album, amennyiben nem vagy Fate-fan. Én az vagyok, így most is zsigerileg vonzódom ahhoz, amit elővezet Denner és Shermann, viszont ha objektívebben szemlélem a dolgokat, ez „csak" nagyon erős heavy metal, ami színvonalát, jelentőségét tekintve inkább a Mercyful Fate '90-es években kiadott lemezeivel játszik egy ligában. Vagyis semmiképpen sem klasszikus, hanem elsősorban a rajongóknak készült anyag (ami így is van rendjén), és ha nagyon őszinte akarok lenni, egy-két fogósabb, extra kapaszkodókkal teli dal is felfért volna még rá. De így is egységesen erős, minőségi cuccról beszélünk, szóval ha szereted őket, tudod, mi a dolgod.