Shock!

Amiképp azt a lemez címe is mutatja, Devin Townsend ezúttal a könnyedebb agymenéseibe navigál minket. Vagy nem, de ne rohanjunk előre. Az ellenben megállja a helyét, hogy az Empath után sokkal lágyabban fogalmaz. Illetve másképp. Persze mindez hangszerelés kérdése, ha ugyanezeket a dalokat szélvész gitárral adná elő, teljesen más lenne a végeredmény: hasonló vagy talán ugyanolyan, mint a korábbiak. Nehéz kategóriákat találni ezekre a zenei szövevényekre, melyek bolondos, komolyan komolykodó világát talán maga Devin sem veszi soha komolyan, legalábbis mindig van egyfajta fura kikacsintás a vidám oldalról a komor felé és fordítva.

A Lightwork lemez nyitódala, a Moonpeople jó, a fogós, a nagyívű refrén magával ragad, aztán ezt az ívet viszi tovább még néhány dalok keresztül, a harmadik, Equonix például határozottan ÉTERIEN szól, nem tudok erre találóbbat mondani. Tiszta, harmonikus a hangkép, és nem egy tömbként ömlik rád, mint Devin sok korábbi munkája talán ez köszönhető annak, hogy külső producer is segítette a munkát, Townsend régi jóbarátja, GGGarth Richardson személyében. És itt én meg is állnék szívem szerint, legalábbis ami a lemezzel való további barátkozást illeti.

Mert például az ötödik, Heartbreaker hiába indul egész jól, valami olyan bizarr formát ölt nem sokkal később, mintha egy „rendes" dalra véletlenül hozzákevertek (alákevertek) volna valami teljesen oda nem illő random zajongást. Később újra akad pár hasznosítható tétel, de összességében van valami határozottan nyomasztó és idegesítő ezekben a szerzeményekben, pedig akár jó is lehetett volna a lemez, ha. A záró tízperces Children Of Godnak is megvannak a jó pillanatai, de komolyan nem tudom, mit és miért kell ezen eddig húzni.

Arról se feledkezzünk meg, hogy Steve Vai is vendégszerepel a lemezen, ráadásul Annekével egy dalban, vagyis hát mégsem, hiszen a „rendes" anyagon nincs rajta az a dal sem, csak a bónuszon, ami Nighwork címen fut. De ne legyünk telhetetlenek, háttérzenének, esti ejtőzés mellé teljesen rendben van a Lightwork egy része is. Határozottan hangsúlyozom, hogy egy része és háttérzenének, mert finoman szólva nem minden dal lopta be magát a szívembe. Hozzászoktam, hogy Devin úr szeret kísérletezni, de most valahogy nem estek közel hozzám ezek a kísérleti morzsák, túlságosan szétfolyó, dalszerűtlen lett a lemez jó része, inkább olybá tűnik, mint valami kísérleti film aláfestő hangkavalkádja, és hát ki akarja pihentetésképpen az idegeit borzolni?

Ha egy másik, nem-barát producerrel dolgozott volna Devin vagy csak megpróbálná néha megzabolázni saját magát, akár szerethetőbb is lett volna a végeredmény, mert mondjuk a Celestial Signals is határozottan ígéretes, sőt, szerethető popdal, csak hát agyoncsapja rögtön utána az értelmetlen Heavy Burdennel, és inenntől kezdve nem tudom követni Devint a mostani útján. Nincs ezzel gond, nem lehet mindent egyformán szeretni, de ez most nekem túl sok. Vagy túl kevés. Vagy túl más, mint amire perpillanat vágyom.