Shock!

Hahh, éljen a metalcore. Ismét olyan csapatról írhatok, melynél simán bemásolhatnám az előző lemezének a recenzióját, hozzátéve: hogy fejlődtek picit, a hangzás javult (egészen tisztességes), már csak a lábdob műanyag a gyors részeknél, a gitárok egész harapósak, a dalok meg haladtak ugyanazon a vonalon, tehát a dallamos, de riffelős metalcore-nál, melyekben sok a (szokványos) énektéma.

Nem vészes a Diecast új lemeze, aki a Killswitch-vonalat pártolja, ezzel a lemezzel sem tévedhet nagyot, kifejezetten kellemes hallgatnivaló, dömping ide vagy oda. Igazából nekem is az a bajom ezzel a stílussal – habár tényleg kedvelek néhány csapatot innen is –, hogy az égvilágon semmi emlékezetes nincs a nótáikban. Valahogy eltalálták riffileg meg főleg énektémailag a Tökéletes Megjegyezhetetlen Dallamvilágot. Pedig azonnal rábök az ember, már becsukott szemmel is, hogy ez bizony metalcore, és mégsem lehet felidézni túl sokat belőlük. Ha nem lenne ilyen divat a stílus, és nem állna mögöttük a XXI. század stúdiótechnikája, illetve nem lenne alapkövetelmény a zenei felkészültség, akkor simán rájuk lehetne biggyeszteni a csúnya, de találó „jellegtelen" jelzőt. Nem is tudom mi hiányzik innen, hogy beröppenjen a fejbe néhány kósza kis foszlány, talán három hang felfelé majd lefelé és közben egy ütemváltás, nem is akarom én ezt megfejteni. Az ilyen srácoknak is ki kell ereszteni a gőzt valahogy, nem baj az, ha zenéléssel teszik. Arról azonban lövésem sincs, öt vagy tíz év múlva mi marad ezekből a formációkból, mivé fejlődnek és melyikükre fognak emlékezni (a nagykiadósokra, hehe) egyáltalán.

A Diecast feltalálta, felfedezte a galoppozást – így óvatosan gáz kategóriába bele is potyogtak tüstént néhány nóta erejéig. Viszont dühösek is helyenként, adnak a kétlábgépnek rendesen, no ez már mindjárt más. (Az egymást követő négyes és ötös dalokról ejtettem szót az elébb, az ötösben egy olllllyan ótvar félreéneklést is produkál a vokalista, amitől égnek meredt minden hajszálam nyomban, furcsa, hogy nem vették észre, úgyis kieditáltak mindent ami létezik.)

A trúmetalos részeket kiirtanám nyomban, a thrashelések maradhatnak – de hát nem én írom a receptet sajnos. Az S.O.S. címet viselő nótájuk viszont egészen kitekert, jó ez az irány. A záró, meglepően lírai nóta (The Coldes Rain) egy másik arcát mutatja a csapatnak: zongora, (mű)vonósok, érzelemdús éneklés – így is lehet ezt kérem. Persze a végére durvul a zene, de ennyi belefér, a csapatba pedig ismét belevetettem hitem pici morzsáit, bár az ének lezárása ismét csúnyácskára sikerült.

Fejlődőképes csapat a Diecast, a lemezük nem rossz, néhányszor még biztosan át fogom pörgetni, aztán az idő úgyis megadja nekik a kegyelemdöfést, hogy porosodik majd a gyűjteményben vagy kedveltebb darab lesz.