Megint egy olyan koncertlemez, aminek lehetne értelme, de a megvalósítása nem sikerült igazán. Mert ugye egy, a Doug Aldrich-ot felvonultató Killing The Dragon turnét megörökíteni hivatott felvételre biztosan ráharapnak a Dio rajongók, főleg, ha abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy látták is ezt a felállást élőben (ha nem, annál inkább).
Én is a szerencsésebbek közé tartozom, Doug gitárjátékát imádom, Dio maga számomra talán a legnagyobb idol, de ezt az albumot nem rakták össze tisztességesen. Az egy dolog, hogy egy korábban már megjelent DVD hanganyagáról van szó, tehát már eleve morc vagyok, hogy nem egybedobozolt kiadás látott napvilágot akkor; mert így erősen lehúzás-érzete van a dolognak. A nem túl bika, kissé official bootleg-szerű hangzás sem olyan nagy gond (legalább természetesen szól a felvétel); de, hogy egy nyilvánvalóan klubbuli alá stadion-közönségzajt kevernek (már amikor egyáltalán van közönségzaj), és hogy odafigyelés nélkül vagdossák az anyagot (a Push végén, a Stand Up And Shout előtt Dio bekonferálja Simo Wrightot, tehát dobszólót várna az ember, az viszont sehol nincs!), az már tényleg mindennek a teteje. Ismét csak a jólismert kiadói hozzáállás, amelynek lényege, hogy "a sok hülye úgyis automatikusan megveszi"...
Szerencsére a zenei részt nem lehetett elrontani: Dio fantasztikusan énekel, Aldrich isten (a gitárszólója, és az abból kibontakozó instrumenstruáció óriási, nem úgy, mint Craig Goldy esetében), a műsort jól összerakták, tehát abszolút hallgatható a dolog. Az meg kimondottan nagy előnye a felvételnek a Last In Live lemezhez képest, hogy hallani a billentyűket, hehe. Végülis, ha nagyon akarom, felidézhető a 2002-es bécsi koncert, igaz, ott pl. nem nyomták a Magica lemezes Fever Dreams nótát. A többi dalra viszont konkrétan emlékszem, az Egypt itt is egybe vala gyúrva a Children Of The Sea-vel; a Killing lemezről a címadó, a Push és a súlyos, frappáns című Rock'N'Roll hallható; a Rainbow-tól a Man On The Silver Mountain és a Long Live Rock'N'Roll egyvelege (ebbe ágyazták be Aldrich szólóját) szerepel, de természetesen a Heaven And Hell sem hiányozhat. Mind megunhatatlan és elnyűhetetlen, akárcsak az olyan Dio klasszikusok, mint a Last In Line vagy a We Rock. Meg kell dicsérjem Simon Wrightot is, mert bár a szólóját innen kivágták, a dalokat meglepően feelingesen, lazán nyomja, főleg a lemezeken nyújtott teljesítményéhez képest szárnyalja túl önnön magát.
Bár az imént kissé negatív párhuzamot vontam a Last In Live anyaggal, mindenképpen az marad számomra az etalon Dio koncertalbum, ugyanis ott sokkal inkább élő, lüktető, magával ragadó a végeredmény, tökéletes a hangzás és a közönséget is rendesen lehet hallani. Ez a lemez pedig olyasmi számomra, mint a Dokken utólag kiadott 95-ös japán koncertje, amelyről tavaly emlékeztem meg: a zene zseniális, mégis, koncertlemezként nem az igazi. A DVD megtekintése után talán változni fog a véleményem, de mivel jelenleg még 3, a hőskorból származó Dio koncert DVD várakozik türelmesen arra, hogy megtekintsem, az Evil Or Divine képanyaga egy darabig még biztos nem fog eljutni hozzám. De ami késik, nem múlik - meg fogom nézni, még ha az is lesz "az utolsó a sorban". Addig is itt van ez a 79 perces cd, ami remekül funkcionálhat akkor, ha épp lusták vagyunk elővenni a sorlemezeket.
