Shock!

Nem tartottam különösebben nagy ötletnek, óriási durranásnak, amikor először hallottam arról, hogy Dioék a teljes Holy Diver lemezt előadják a 2005 végi angol turnén. Egyrészt az album 9 dalából szinte az összes folyamatosan műsoron volt az utóbbi huszoniksz évben, másrészt meg erősen nosztalgia-jellege volt a dolognak.

Ezzel együtt remekül szórakoztam a Classic Rock újság retrospektív interjúján, ahol a pihent agyú brit kolléga többek között arról faggatta Ronnie-t, hogy a Shame On The Night farkasüvöltés-intróját Jimmy Bain basszer golyóinak összepréselésekor vették-e fel (a közismerten gentleman Dio persze lazán, fanyar humorral lökte a frappáns választ). Eztán, tekintve, hogy semmiféle kerek évfordulót nem kívánt meglovagolni a csapat, és mivel a turnén újra felbukkant Doug Aldrich a Dio zenekar soraiban, megbarátkoztam a gondolattal, hogy nem sokkal az Evil Or Divine után újabb Dio koncertanyag jelenik majd meg a teljes Holy Diver lemez élő verziójával.

Arról meg már nem is kell külön megemlékeznünk, mennyire zseniális albumról is van szó, mennyire szíve csücske a rajongóknak (és magának Ronnie-nak), valamint hogy mennyire sikeres volt üzletileg is anno - sok ellenérvet tehát nem tudok felhozni. Nem is kell: ez a felvétel úgy tökéletes, ahogy van. Az Evil Or Divine szerkesztési hibáit és nem túl jó hangzását az első pillanatban feledteti a feldübörgő zene: egy diósan misztikus intrót kreáltak a Holy Diver előadáshoz, amelyen maga a Mester vezeti fel a halhatatlan Stand Up And Shout nótát és azután tényleg nincs megállás! Mint az úthenger, robog át rajtunk mind a 9 klasszikus dal, sőt, az eredetiben sem rövid, monumentális doom himnusz, a Shame On The Night időtartama jócskán 10 perc fölé kúszik, nem véletlenül, hiszen benne foglaltatik egy gyilkos Aldrich-szóló és némi instrumentális témázgatás is, mely természetesen remek!

Ronnie hangja az elején kissé fátyolosnak tűnik, talán beteg lehetett a koncert napján, de mint tudjuk, a jó előre leszervezett DVD-CD felvételeket nem lehet csak úgy lemondogatni - mindenesetre kiválóan teljesít így is, sok énekes csak szeretne ilyet alakítani feleannyi idősen. Ugyanígy csakis szuperlatívusz maximuszokkal lehet beszélni Doug Aldrich játékáról, ez a faszi egy zseni, sőt, megkockáztatom, hogy talán ő Randy Rhoads reinkarnációja is egyben. Akinek csak egy pici kötődése is van a 80-as évek gitárhőseinek világához, nem mehet el mellette, temérdek munkája pedig az összes hard rock rajongónak kínál valamit. Bármennyire is szeretem Craig Goldyt is (elvégre vele lett klasszikus a Dream Evil lemez, nem beszélve a Giuffria korongokról), Aldrich százszor jobb gitáros: technikásabb, ötletesebb, és ami nagyon fontos: sokkal több érzés van abban, amit és ahogy játszik, vagy legalábbis jobban ki tudja ezt fejezni (nem hinném ugyanis, hogy Craig nem adná bele szívét-lelkét a zenébe). Persze Doug itt csak kisegített, hosszútávon természetesen marad a Whitesnake-ben (ahogy a székely vicc poénja mondja: "ott is jó helyt van"), és nyilván az ember nem kíván további sérüléseket a jó Craignek sem: még ha élőben izgalmasabb is Aldrich, abszolút elfogadom bármelyik aktuális Dio-gitárost is.

Jó ideje nem siratom már Vinnie Appice-t sem, noha sosem értettem, miért távozott végleg Dio mellől (gyanítom, hogy a karakán Ronnie rossz néven vette, hogy '98 táján kisegített az Ozzys Sabbathban): Simon Wrightnak ma már bebetonozott helye van a csapatban és meg kell hagyni, ezen a felvételen talán jobb, mint valaha. Húznak a tempók, mint állat, persze ebben a király, brutálisan megdörrenő hangzásnak is nyilván van szerepe, de ne feledük: Simont már a szerényebb megszólalású Evil Or Divine-on is dicsértem. Mondjuk a középszerű dobszóló tényleg nem kellene a Gypsy nótába... Szokás szerint szívesebben hallanám jobban a billentyűs hangszert is, ugyanakkor nincs hiányérzetem.

Már hogy is lenne, mikor a koncert második részében olyan dalok hallhatóak, mint a Tarot Woman (!), a Sign Of The Southern Cross, a Gates Of Babylon vagy a Last In Line lemez egyik rejtett gyöngyszeme, a One Night In The City. A lezárás is a szokásos, Heaven And Hell, Man On The Silver Mountain/Long Live Rock'n'Roll és We Rock - ezeket egyszerűen sosem lehet megunni, további érdekesség, hogy a Mant az eredeti 1975-ös verzióban nyomják, igaz, így kissé oroszlánkörmeit veszti, de az időutazás illúziója annál tökéletesebb. Mert ez bizony időutazás a javából, remélem, mire Pestre ér Dio turnéja (legyen az idén vagy jövőre), már a Time Machine c. dal is bekerül a műsorba a Sabbath Dehumanizer lemezéről, mint aláfestő zene. Miért is ne? Ez a kis ember sosincs híján a meglepetéseknek - többek között ezért szeretjük. Sail on, sing your song, carry on...