Ahogy elkezdődött az első nóta gitározásilag, azonnal lehetett sejteni, hogy svéd zenekart rejt a fent látható fura zenekarnév, ráadásul azt is lefogadtam volna, hogy valami köze van a Soilworkhöz. Naná, hogy van, ugyanis a Björn "Speed" Strid vokalista itt is ordít, illetve énekel. Az utóbbi években megszokott változatosabb stílusában.
A zenekarról. 2000-ben alakultak, az első lemez (Nebularium) 2002-ben jelent meg, persze a tagok jöttek-mentek. Így az eredeti felállásból csak a dobos/gitáros/billentyűs/háttérvokalista (koncerten érdekes lehet mindez...) Ettore Rigotti (hoppá, a névből ítélve ő olasz lehet azért) és a bőgős Mirco Andreis maradt. Hozzájuk csapódott Claudio Ravinale (szerintem ő is olasz, szóval oda a svéd-elméletem), aki szövegíró (!) és háttérvokalista. Azért az sem lehet semmi, hogy koncerten (már ha koncerteznek egyáltalán) egy fiatalember hátul hörög olykor. Aztán voltak még kavarások, amíg megtalálták Speed Stridet. Vele mindenképpen nagyot nyert a csapat, az egy dolog, hogy riffelésileg nincsenek elveszve, de az igazi karaktert ő adja meg a zenének. Egyébként keresik a további tagokat, hogy koncertezni is tudjanak, szóval itt a megoldás. (Közben pörög a cd, még csak a második dal, de felbukkant egy nem svédes gitárszóló, viszont tetszetős, feelinges. Majd még egy.).
A zene dallamos thrash/death, igazából a Soilwork abszolút irányadó zeneileg, ugyanolyan vehemens, masszívan riffelős (igenis, ezek a riffek kövérek és kész) dalokat bírtak írni, bár elektronikusabb helyenként, mindjárt itt a harmadik dal (Red Clouds), itt Clawfingeres a szövegelés (direkt nem akartam rapelést írni, mert kiszaladnak páran a világból, pedig olyas), utána jön csak a megszokott hörgés ésatöbbi. A refrének fülbemászóak, azért Devin Townsend itt sem maradt távol szellemiségben mindettől, de ez nem baj azt hiszem.
Jó ez a lemez, kicsit könnyen emészthető, talán túlságosan hasonlít más, nagyobb nevű csapatokra, noha az tény, hogy kicsit sem béna. A gitárszólók némelyest jellegzetesebbek, mint más, meg nem nevezett zenekarokban, a hazai zenekarok nagy százaléka csöpögtetné a nyálát, ha legalább egy hasonló minőségű dalt tudna írni, mint ami itt hallható az egész lemezen, viszont az is igaz, hogy tömegtermeléses a dolog. De ettől még jó, nem Tesco-gazdaságos.
A műfaj kedvelői bátran vegyék meg, tényleg remek szórakozás háttérzenének vagy odafigyelős rombolásnak, az adrenalint is bizgeti némelyest az emberben, de mégsem ez lesz az a zenekar, amit szívdobogva emlegetünk tíz év múlva, hogy "azok a svéd dallamosdeathmetalzenekarok, azok aztán tudták mi fán terem a riffelés". Nincs is szívem nyolc pontnál kevesebbet adni rá.
