Shock!

Sose kapott el igazán az olasz metal vonal. Persze a Rhapsodyt én is megszerettem, amikor berobbantak, de rajtuk kívül nem igazán jutottak el hozzám a honfitárs bandák, talán csak az Eldritch a kivétel, de az ő munkásságukat sem követem fanatikusként. Elég sokáig kimaradt tehát a Domine is, pedig ők aztán az igazán kultikus olasz banda: húsz évvel ezelőtt már bőven nyomultak, igaz, lemezt csak a nagy metal robbanáskor, 1997-ben adtak ki először.

A firenzei Paoli testvérek (Enrico – gitár, Riccardo – dob) énekesnek egy olyan valakit választottak, aki még náluk is kultikusabb: Morby egy igazi olasz mediterrán metal legenda, az egyik legelső olasz metal bandában, a Sabotage-ban kezdte a pályafutását anno, tehát afféle helyi Kalapács vagy Lőrincz Tibi. Hangja viszont sokkal több van. Kicsit modoros, kicsit vibratós, de tisztán cseng és nagy terjedelmű. Alapvetően két dolgot lehet hiányolni belőle: a US power énekesek elsöprő erejét és azt a kifejező érzelmi túlfűtöttséget, amely mondjuk Geoff Tate sajátja. Technikailag OK, de az üdvösséghez kevés. Mindazonáltal inkább ezer ilyen hang, mint egy halálhörgő...

A zene természetesen fantasy külsőbe bújtatott true metal, amelyben – nemcsak az infólap szerint, hanem a valóságban is – jócskán felbukkannak hard rock, prog rock/metal, klasszikus zenei elemek és emiatt kellően változatos a muzsika, de ugyanakkor egységes is tud maradni. Talán azért is, mert ha jól értem, konceptalbumról beszélhetünk, amelyen a csapat saját bevallása szerint kicsit eltávolodott a true metal kliséktől, úgymint sárkányok, kardok stb., sokkal inkább univerzális témákat kívántak feldolgozni (élet, halál, öröm, bánat, szabadság stb.) és ezeket költői, epikus és romantikus köntösben tálalni. Ennyit a kiadói promó-blabláról, de tulajdonképpen nagy általánosságban elmondható, hogy a lemez iménti hangzatos definíciója megállja a helyét. Ennek megfelelően az Ancient Spirit Rising semmiképp nem nevezhető tucatprodukciónak: komoly zenekar komoly munkája, igényesen összerakott, 62 perces hossza ellenére sem unalmas zeneanyag.

Cseles módon 90 trackre bontották fel a dalokat, talán a letöltések megnehezítése végett, talán azért, hogy a hallgató kényszerítve legyen az album egy az egyben történő hallgatására. Való igaz, nem nagyon lehet nótákat kiemelni, ugyanakkor egyben az egész néha bizony fárasztó tud lenni. Én már csak úgy vagyok ezekkel az európai stílusú true metal anyagokkal, hogy végül is szívesen elhallgatom, de sose környékez meg az az érzés, ami a Somewhere Far Beyond, a Keeper lemezek vagy hogy túl messze időben se menjünk, a Symphony Of Enchanted Lands első részének hallgatásakor ma is elfog. Igaz ugyan, hogy azok a lemezek (és a fantasy elemeket nem nélkülöző bombaszt-power-speed műfaj) egyéb klasszikusai szinte már hangról-hangra belém ivódtak és amikor ezeket megismertem, messze nem került a kezembe havi szinten annyi album, mint manapság, mégis, úgy érzem, a Domine-re 1997-98 táján sem tudtam volna annyira rákattanni, mint szerettem volna most is. Mindazonáltal aki nagykanállal eszi a műfajt és a US powert túl durvának, a Hammerfallt túl sablonosnak, a Rhapsody mai munkáit pedig túl megalomániásnak tartja, bizton számíthat arra, hogy a Domine új anyaga biztos befutó lesz nála.