Shock!

Mint itthon a legtöbben, jómagam is a 2004 eleji Falconer buli előzenekaraként ismertem meg az olasz Doomsword zenekart. A név kötelez, tehát nem meglepő, hogy a csapat afféle barbár doom metalban jeleskedik, amely valami olyasmi, mintha az Into Glory Ride-korszakos Manowar a Bathory dallamosabb vikinges korszakával vegyülne, mindezt pedig nem átallottak nyakonönteni némi korai Trouble-ízzel. Kimondottan meggyőzőek voltak élőben, lemezeiket azonban valamiért mégsem szereztem be.

Ez az idei anyag viszont abszolút megteszi ismerkedés gyanánt – nem csak nekem, de bárkinek, aki szereti a fájdalmas dallamokban bővelkedő, doomos, de alapvetően tradicionális ízű klasszikus metal muzsikát. A tiszteletreméltó hozzáállás, a hitelesség, az őszinteség és a hagyománytisztelet is szimpatikussá teszi a bandát, nem beszélve arról, hogy ilyen komor zenét skandináv vagy max. amerikai zenészektől várna az ember, nem pedig a derűs, mediterrán Itáliából. Igaz, van egyfajta pozitív kisugárzása a muzsikának, hiszen a magasztos témákról szóló dalok, ha úgy tetszik, harci himnuszok lelkesítőek. Persze (szerencsére) nagyon messze vagyunk a csujjogatós folk metal zenekarok vicceskedésétől, sőt, ez egy kimondottan komolyan vehető banda. Meg egyébként is: folk elemeket itt nagyítóval sem találunk, még ha a fantasyra hajazó külcsín miatt valaki netán azt hinné, hogy vannak (a „cézáros" borító és a római tematikájú szövegek mondjuk inkább arra utalnak, hogy történelem-mániákus a csapat). Érdekes, hogy még a tagok művésznevei (Deathmaster, Sacred Heart, Geilt, Wrathlord, The Forger) sem hatnak viccesen, a gárda ugyanis nagyon jól tudja, hogy a zene a legfontosabb.

Tehát akkor milyen is ez a zene? Az említett párhuzamok ellenére is egy rendkívül egyéni elegyet hallani az albumon – sok mindenre hasonlít, de valójában semmire sem. Azt is tegyük hozzá, hogy ezt a stílust elég kevesen művelik ilyen magas színvonalon, illetve ők is inkább csak a föld alatt. Persze a régi Manowar az alap, ezt Doomswordék még a Blood Of My Enemies riffjének a Once Glorious-ba (a cím akár utalás is lehetne Joey-ékra) történő beépítésével is ki kívánják fejezni. Ugyanezt egyébként megtette a Spiritual Beggars-frontember JB-t énekeseként magáénak tudó Grand Magus is legutóbbi lemezén – hiába, ezeknek a kult-doomsztereknek igencsak egyre jár az agyuk. Emellett amúgy tényleg a GM az egyik legjobb kortárs párhuzam, noha nem kizárt, hogy Doomswordék régebb óta űzik már az ipart.

Deathmaster hangjáról el tudom képzelni, hogy némelyeket idegesít ez az öblös, kissé modoros, fájdalommal telített orgánum, de – bár kedvenc énekeseim közé vélhetőleg nem kerül be – hősies dallamai nekem személy szerint nagyon tetszenek. Sokat számít a pesti koncert emléke is, hiszen a pali egyszemélyben maga a viking doom – emlékezzünk csak az oldalán függő tülökre, amely nem csak dísz volt, hanem valódi ivóalkalmatosságként funkcionált. A gitárosok játéka, összjátéka a negyvenes kultarcok szemébe akár még könnyeket is csalhat – bizony, ez itt maga a kult metal, annak minden bájos kliséjével, melyek mégsem tesznek nevetségessé sem zenekart, sem rajongót. Sőt, szeretnivalóvá válik az egész – aki csak egyetlen ún. kultbandát szeret, az tudja, miről beszélek.

De ne kultozzunk, bennfenteskedjünk itt annyit - tessék belehallgatni és 10 perc alatt eldöntheted, való-e neked az ilyesmi avagy messze kerülendő. Lehet neki időt adni és akkor beérik, de azt is maximálisan tolerálom, ha nem jön be az ilyesmi. Mégis, ha szabad ennyit okoskodni, nyitott Candlemass és Wall Of Sleep rajongók helyében én mindenképpen utánanéznék a Doomsword munkásságának – az olaszok zenéje még epikusabb, még tradicionálisabb, de a szellemiségnek tökéletesen megfelel.