Shock!

Enyhén szólva kiolvashatatlan logó (de legalább nem cirkalmas), na jó, ez még tetszik is, már a borítón látszik, hogy valami művészkedni akaró zenekarról van szó. Az infólapjuk úgy indul, hogy öt év után végre itt a második lemez. Jaj, de minek?.. És milyen lehetett az első?

Persze új tagokkal. Ne is firtassuk a múltat; jelenleg hárman vannak, Chris Buchman mindenes (gitár, szintiprogramok, mittoménmi), Fay (aki hölgy és énekel) és Mahavira aki valszeg hörög, mondjuk a thundering echoes of silence bármit takarhat, lehet, hogy csak pukizik itt-ott a dalokban. A formáció olasz és bevallásuk szerint gótikus metalt játszanak, szerintem inkább valamiféle sznobista black metal ez. A hangzás olyan, amilyen, ennyi műhangszerből nem lehet csodát varázsolni, mindenesetre döngeni döng. A női ének olyan semmilyen, helyenként a férfi vokál hamis, mint a fene, nem is tudom, hogy lehet ez, mert annyira minimál a dallam pedig. A helyenkénti rikoltozástól meg sikítottam a kacagástól.

A zene... Szintén olyan semmilyen, az a fajta zene, amit az ember némi hangszeres és számítógépes ismeret birtokában gyorsan összerak magának és elégedetten dörzsöli a tenyerét, aztán persze nem mutatja meg senkinek, mert nem akar közröhej tárgyává válni.

Hét darab, elég hosszú dalon keresztül fárasztanak, a lemez mélypontja - vagy csúcspontja, tökmindegy - Sandra örökbecsűjének feldolgozása, a Maria Magdalena. Elénekelni nem merték persze, vinnyognak az énekdallamok helyén, komolyan! Itt lecsúsztam a fotelből, beleolvadtam a padlóba és csendben kacagtam tovább a padlón található porcicák társaságában.

Nos, vannak próbálkozások, amelyek elvéreznek. Ez is közéjük tartozik, noha néhány óvatlan hallgató lehet, hogy megkísérli meghallgatni. Ne tegyétek, inkább süssetek egy adag palacsintát, annak legalább van értelme.