Ez a lemezismertető tulajdonképpen egy posztomusz (vagy ahogy apósom mondta egyszer némi képzavarral: „poszporusz") cikk, hiszen az a csapat, amely ezt az albumot rögzítette, megszűnt létezni. A német prog másodvonal üdvöskéje, a Dreamscape pár éve még új énekessel állt ki egy hosszabb szünet után (End Of Silence – 2004, majd Revoiced – 2005, ez utóbbi anyag újra felvett nótákat tartalmazott), legújabb munkájuk megjelenését követően pedig az volt a legutóbbi fejlemény, hogy hárman kiváltak és ezáltal radikálisan módosult a felállás: új torok, basszer és billentyűs került a képbe.
A Symphony X előtt már őket sikerült elcsípni Münchenben, de igazság szerint nem voltak annyira jók, mint amit lemezen hallottunk Dreamscape néven korábban vagy most. A dolgoknak némileg utánanézve érdekes volt rácsodálkozni arra, hogy valójában a mostani, a 5th Seasonön még nem hallható énekest is ismerem már egy bizonyos Ivanhoe nevű, hasonszőrű csapatból, amely egyébként Andy B. Franck zenekara volt valamikor időszámításunk előtt. Bizony, a németeknél is elég belterjes a prog metal színtér, nyilván itt is mindenki ismer mindenkit és a kisebb klubbulikra nagyrészt ott is csak a haverok járnak.
Gondolom, azt mindenki kitalálta már, hogy ahhoz, hogy ezt a zenét élvezni tudjuk, komoly prog metal fanatizmus szükségeltetik. Ugyanis az égvilágon semmi olyat nem hallunk, amit ne hallottunk volna már ezerszer a Dream, a Threshold, a Shadow Gallery vagy hogy hazai pályán maradjunk, a Vanden Plas előadásában ezermilliárdszor – ki a franc kíváncsi az ilyesmire, hacsak nem a kattant prog rajongók, akik mániákusan keresik az új élményeket szeretett műfajukon belül? Persze a Dreamscape muzsikája pont attól szerethető, hogy a jólismert összetevőkből olyasmit kotyvaszt össze, ami nemcsak, hogy fogyasztható, de rendkívül élvezetes is tud lenni. Bizonyos pillanatokban persze túl ismerősnek és ezért egysíkúnak tűnhetnek egyes momentumok, de a legtöbb esetben egyszerűen jó hallgatni ezt az ismerős, de ötletekben, dallamokban, virtuóz megoldásokban igencsak gazdag összeállítást.
Németség ide vagy oda, semmi száraz rutinszerűséget, hidegséget nem érzek a zenében – precíznek persze precíz, de a műfaj szabályai ezt meg is követelik, ettől eltekintve azonban lelkes, felszabadult játékot hallok itt, amelyből sugárzik a muzsikálás öröme és a nagy elődök iránti tisztelet. A dalok pedig jók és fogósságnak sincsenek híján: a 14 perces címadó tétel ugyanúgy bőven tartalmaz emlékezetes részeket, mint az album „legslágeresebb" nótája, a Somebody vagy netán a Different. A Voices-t idéző Farewell pedig egy igazi csúcspont, amely hangulatosan zárja a bő órás hallgatnivalót – aki csipázza a prog metal stílust, tuti visszamegy ezután az elejére. Két bónusz koncertfelvétel (egy audio és egy MPEG video) segítségével pedig megtudhatjuk, milyen is volt ez a felállás élőben (jobb, mint a mostani). Ahogy már mondottam volt: jó hallgatni. Ennyi bőven elég.
