Shock!

A fura nevet viselő Dreyelands 2002 óta létezik, és gyakorlatilag tán ez az első érdemi megnyilvánulásuk – legalábbis hangzóanyag formájában. Az utóbbi években folyamatosan dicsérték őket ismerősök (hm, shockos kollégák), így nem ért meglepetésként az anyag színvonala. Illetve mégis: az EP-n hallható három dalt végighallgatva azért rendesen a padlón csattogott az állam.

A biográfiájukra pillantva nyilvánvalóvá válik akárki számára, hogy nem olyan srácok zenélnek itt, akik két akkord és egy röpke kvinttologatás bebiflázása után azonnal a közönségre akarják erőltetni magukat (khm, nem lehetne ez egy általános belépő szint?...). Olyannyira nem, hogy koncertet is vajmi ritkán tudnak adni, bár egyértelmű, hogy ebben a tagok közti távolság is közrejátszik: az énekes, Nikola Mijic ugyanis Szerbiában él, az ottani AlogiA nevű formáció tagja. Nos, igen, ehhez a fajta zenéhez nem lett volna könnyű itthon megfelelő torkot találni, sőt, ha jól körbenézek, gyakorlatilag halálra ítélt vállalkozásként futották volna meg ezt a kört, nyilván ezért találták meg Nikolát a határainkon túl.

A három számos EP vélhetően a zenekar esszenciáját foglalja magába (végighallgatva annyit óhajtok hozzáfűzni: még, még, még!), a Can't Hide Away súlyosabb témákat rejt (erre készült az első klip is), bár az kicsit szokatlan, hogy rögtön szintetizátor- majd gitárszólóval kezdődik a nóta, viszont az rögtön kiböki az ember fülét, hogy bizony baromi ügyesek a hangszeresek (kevésbé cizelláltan: kurva jók!). Horváth András roppant ízesen játszik, szólói nem csak technikásak, hanem feelingesek is – és nekem pont ez hiányzik a legtöbb gitárosból manapság, végre még valaki, aki értemet is ad a megpengetett hangoknak. Az egzotikus nevű Gassama Omar okosan és erőteljesen játszik a dobokon (és nem mellesleg baromi látványosan is), Springer Gergely is megvillantja olykor, hogy nem csupán ritmushangszerként uralja a basszusgitárt.

A zene lazán értelmezve a Dream Theater / Symphony X / Enchant tengelyen forog, talán mintha egy cseppet keményebb Enchant lenne ez a muzsika. Mindehhez Nikola hangja is hozzájárul, hangszíne, stílusa talán Ted Leonardhoz hasonlítható, bár érzésem szerint Nikolában máris több van. Olykor a magasabb regiszterekbe is megmutatja magát, ugyan még nem a denevéreket megszégyenítő magasságokat feszegeti, de aki kedveli a sikolyokat, az is találhat kedvére való pillanatokat. Néhány emlékezetesebb énektéma még elférne (ne csak a klipes nótában legyen ilyen), viszont meg nem mondaná senki, hogy magyar zenekart lehet itt hallani. Értitek... Az meg nem kérdés, hogy az InsideOut kiadó csapatai közé simán beférnének.

A harmadik dal konkrét Dream Theater hatását legközelebb finomabb (kevéssé észrevehető) formában illene megírni, amúgy összességében le a kalappal a csapat előtt, szükség volt már ezen a vonalon egy minden ízében igényes zenekarra itthon. Az más kérdés, hogy mennyire fogják megtalálni a közönségüket, de hátha. A teljes nagylemezt meg epedezve várom. Tessék őket szeretni.