Shock!

Duff McKagant aligha kell bemutatni a Shock!-on, de ha netán mégis egy kő alatt töltötted volna az elmúlt évtizedeket, vagy életedben először tévedtél volna rockzenei weboldalra, azért kötelező jelleggel leírom, hogy a hórihorgas szőke basszer/gitáros/dobos/énekes/újságíró/üzletember/harcművész annak idején a Guns N' Roses klasszikus felállásában zenélt. Duff – Steven Adlerrel egyetemben – alapvető szerepet játszott abban, hogy a bandát zeneileg domináló három kezelhetetlen zseni, W. Axl Rose, Slash és Izzy Stradlin szót tudjon érteni egymással, illetve egyáltalán meg tudjon maradni azonos légtérben. Vagyis a bőgős volt annak idején a Guns mediátora, és sokan ma is úgy vélik: ha valaki, hát akkor ő játszhat kulcsszerepet Axl és Slash összebékítésében, lévén az egyetlen belsős ember a gárdából, aki mindkettejükkel baráti viszonyt ápol. Ez az EP pedig egy háromszámos minialbum, ami májusban jött ki McKagan új, azonos című könyvének kvázi-soundtrackjeként.

A három itt szereplő szám érdekessége, hogy Duff nem egyedül rakta össze őket – bár egyébként ilyesmire is láttunk már példát tőle –, hanem igen neves vendégek segítségével. Az egyik ezek közül mindjárt az említett Izzy Stradlin, de a két ex-gunner mellett itt van Jerry Cantrell az Alice In Chainsből, Roy Mayorga a Stone Sourből, illetve Taz Bentley is a Reverend Horton Heatből. Szóval McKagan igazán nem aprózta el a dolgot, és stílusos kis kísérőajándékot kerekített a könyvhöz, amely egyébként a basszernek a Seattle Weeklyben megjelent cikkeit tartalmazza, vagyis nem olyan memoár-jellegű mű, mint a pár évvel ezelőtt megjelent It's So Easy (And Other Lies).

Mivel rövid anyagról van szó, nem szaporítom feleslegesen a szót: a három dal közül egyedül a címadót érzem igazán izmosnak, ebből ugyanis valósággal üvölt, hogy két ember is vastagon érintett benne abból a bizonyos régi ötösből. Különlegességre persze ne számíts, tipikus Izzy-dominálta akusztikus alapú, Stones-ízekkel elővezetett rocknótáról beszélünk, amit azonban rendesen megírtak, belemászik a fülbe, és a szimpla szöveg is nagyon ott van a szeren. Én speciel Duff roppant kifejező alighangját is bírom, szóval szívesen elhallgatom, és ennek alapján egy teljes albumot is simán el tudnék viselni a párostól (Cantrell ezúttal velük szemben nem túl domináns). A címéhez méltóan elég nyers, fésületlen Punkert is meg lehet hallgatni, de ez azért elég izgalommentes, és inkább Neurotic Outsiders (tényleg, arra emlékszik még valaki?), mintsem Guns vagy Stones. A Kill The Internet basszuscentrikusan súlyos, elvetemült, utcaszagú rockja és fojtott indulatossága akkor már jobban tetszik, de ez sem az évszázad dala, inkább csak úgy elvan vele az ember.

Duff McKaganről eddig is tudtuk, hogy inkább hagyományos zenekari felállások részeként erős, mintsem szólóban – ez ugyanígy áll egyébként Slashre és Izzyre is –, ennek megfelelően ez az EP sem kihagyhatatlan. De az a címadó nóta azért ott van a szeren, és elég rendszeresen el is indítom mostanában. Miután pedig a napokban valaki kommentben teljesen jogosan azt reklamálta, miért nem pontozzuk az EP-ket, miközben ma már jóformán több akad belőlük, mint rendes nagylemezből, ezennel megnyitom a sort: az első szám legyen nyolc, a középső öt, az utolsó meg hat pont, ennek az átlaga pedig kerekítve éppen egy hatosra jön ki.