Shock!

Az osztrák szimfo-prog-power (vagy mi az ördögnek is nevezzem ezt a stílust) csapat alaposan ráfázott azzal, hogy láttam őket a Symphony X előtt Bécsben. Ha ugyanis ez nem következik be, pozitívabb kimenetelű kritika is születhetett volna – ott ugyanis nem tetszettek.

Na persze nem lett volna sokkal lelkendezőbb ez a cikk a koncert nélkül sem, mert azért az anyag gyengeségeire itthon hallgatva is rájöttem volna előbb-utóbb, mindazonáltal tény, hogy amikor először végighallgattam a 28 perces EP-t, sem nem szörnyülködtem, sem nem ráncoltam a homlokom, de még a szemöldökömet sem húztam fel.

Hiszen alapvetően korrekt, amit itt hallunk, nem szól szarul (de túl jól sem), nincs rosszul feljátszva (de azért el sem dobom magam a hangszeres teljesítményektől), és alapvetően mind a dallamok, mind a férfi ének rendben vannak (ugyanakkor semmi kiemelkedőt nem érzek egyikben sem, sőt, az időnként felbukkanó női hang egyenesen borzalmas). A végső mérleg tehát: tulajdonképpen nem rossz. Ellenben nem is jó. Sőt, rövidsége ellenére picit unalmas is az anyag. Teljesen középszerű és az égvilágon semmi szükség rá – ilyet a hazai bandák is tudnak, felesleges ehhez a szinthez egy külföldi bandát elővennem.

Aki az Ecliptica név alapján a Sonata Arctica-ra asszociál, talán nem is tapogatózik rossz helyen, de azért ez a produktum nagyon messze van a finnektől. Némi mosolyt azért csalt az arcomra a Fairytale béna progoskodása a középrészben meg a az Akela-klasszikus Farkasok vagyunk riffjének felismerése az Evil Love c. tétel elején. Egyébként progoskodni többször is próbálnak és ismerjük be, azért akadnak ügyesebb megoldások is, de az ember előtt folyamatosan ott lebeg a kérdés: minek, minek, minek? Biztosan sokan látták olvasóink közül is az Amadeus c. filmet: nos, ott emlegetik úgy Mozart riválisát, Salierit, mint a „középszerűség védőszentje" – lényeg a lényeg, nem az Ecliptica legénysége fog zseniális honfitársuk örökébe lépni az osztrák zenei életben...