Shock!

Valahogy a Live zenekar itthon sosem szerzett nagy rajongótábort, kétlem, hogy egy önálló koncertjükre tömeges népvándorlás indulna be, pedig ez a post-grunge zene a Seattle-mániákusoknál is egészen biztosan betalálna. A Live tavaly úgy döntött, hogy egészségmegőrző szünetet tart, amiből gyakorlatilag feloszlás következett.

Nem is szeretném tudni, mi történhetett a háttérben, a neten talált infók szerint a piszkos anyagiak és jogdíjak miatt estek egymásnak, bár ezt némileg szofisztikáltabban igyekeztek a nép elé tárni, nem lepődtünk meg, előfordult már ilyen a világtörténelemben. Amíg azon nyüglődtek, hogy mi legyen a zenekarral és mi ne legyen, az énekes, és fő dalszerző, Ed Kowalczyk összehozott egy szólólemezt, ami gyakorlatilag egy következő Live album is lehetne – nem meglepő módon.

Totálisan süket, aki nem hallja, hogy kitől származott a Live jellegzetes szomorkás, néha csak szívfájdító, néha meg kifacsart módon életigenlő zenei világa, Ed Kowalczyk ugyanúgy megtartotta a stadionrockos hangulatot, mint a szinte nyálasan csöpögős lírai érzelgést – mondjuk ilyen címmel, hogy Drink (Everlasting Love) mit várhat az ember. Egyszerű dolgokat mesél el, olykor meglehetősen szájbarágósan, viszont piszok hatásosan. Izgalmasan indul az Alive, rögtön az első három szerzemény totál ragadós és jellegzetes refrénje beeszi magát az agyadba, kár, hogy a The Great Beyond populárisabb világa csak itt mutatkozik meg, ráférne a lemezre még pár hasonló jellegű dal. A Zion is a jobb pillanatok közé tartozik, és itt ugrott be, hogy ezek a dalok tulajdonképpen egy szál akusztikus gitáros előadással is egészen biztosan megállnák a helyüket.

Ízig-vérig amerikai rádiórock, ennek megfelelően nem minden szerzemény telitalálat, akad rajta pár üresjárat, az In Your Lighttal kezdődően valahogy a lemez közepét mintha egy fekete lyuk szippantaná magába: nem hallgathatatlanul rosszak azok a dalok sem, csak a kimagaslóbb pillanatok fényében gyorsan elfelejtődnek. A Rome refrénjében már magára talál Ed, a Soul Whispers meg egyenesen szöges kalapáccsal esik neki a léleknek (már ha a szövegekre nem figyelünk oda, hosszú távon azért elég fárasztó ez a nagy ájtatosság), kár, hogy a záró Fire on the Mountain ismét maga a merő dögunalom.

Mivel elég hullámzó az Alive, hosszú távon nem hallgattatja magát egyben az egész lemez, inkább az első pár hallgatás alkalmával kiugró kedvenceket lehet gyötörni egymás után, de ebben a formában gyönyörűen működik a zene. Live újjáalakulás meg majd tíz év múlva, sírás-rívás, megbánás után várhatóan úgyis lesz, addig meg eldalolgat nekünk Ed Kowalczyk.