Shock!

Megmondom őszintén, nem túlzottan vagyok oda Tony Martin megélhetési projektjeiért. Jó zene hallható persze a Giuntini és Mollo-Martin lemezeken, de igazából Sabbath-on kívüli munkái közül csak a két szólólemeze fogott meg igazán. A Back Where I Belong gyakran AOR-ba hajló muzsikája nagyon kedves a szívemnek, a 2005-ös Scream dalainál közelebb pedig sose jutott Martin a Sabbath-hoz, Iommi nélkül értve persze (kár, hogy a lemez hangzását sikerült jól elcseszni).

Ez az album is afféle gitárosprojekt, ahol a kreatív agy, akit ezúttal Rolf Munkesnak hívnak, ezúttal nem olasz, hanem hithű germán (ráadásul főállásban minden német true bandák legtruebbikában, a Majesty-ben nyomul). Persze Rolf rendelkezik némi tapasztalattal az énekes-kurvák toborzásában, hiszen az Empire formáció első lemezén nem kisebb kaliberek süvöltöttek, mint Mark Boals és Lance King; a második anyagon pedig már kizárólag Tony hallatta óriási hangját. Mi több, Rolf részt vett a Majesty gárdájához erősen kötődő Dawnrider projektben is, ahol Rob Rock és James Rivera is feltűnt. Ez utóbbit és a kettes Empire-t sajnos nem ismerem, de az első albumot igen, amely emlékezetem szerint teljesen rendben van, és ehhez az újhoz képest mindenképpen változatosabb – talán a két énekes miatt, talán mert izgalmasabb volt a hangszerelés (Don Airey felelt a billentyűkért az első két körben, ezúttal talán nem ért rá).

Na nem mintha bármi gond lenne a lemezanyaggal, sőt... Tulajdonképpen teljesen jó, ahogy az egy Tony Martin nevével fémjelzett zenétől elvárható (sőt, hogy teljesebb lehessen a Sabbath-feeling, itt van Neil Murray basszer is – aki amúgy az Empire kezdetei óta dolgozik Rolffal), mégis, nem különösebben mozgat meg. Pedig a címadó nótára (mely lemeznyitó is egyben) még emlékszem is a tavalyi Bang Your Head klubestről, ahol Rolf is fellépett Tony csapatával és néhány akkor vadiúj közös nótával. Aztán ott van az Al Sirat – The Bridge To Paradise, amely keleties témájával és monumentális Rainbow feelingjével abszolút levesz a lábamról, ennél diósabb már csak Ronnie-val a mikrofonnál lehetne ez a szenzációsan jó, epikus tétel.

A többi nóta viszont úgy megy el mellettem, hogy szinte észre sem veszem. Az énekdallamok martinosak, de sablonosak, rutinszerűek; a produkció alapvetően igényes, de totálisan semmitmondó. A második dal, a Breathe például mintha sose akarna véget érni, a Carbon Based Lifeform refrénjénél pedig kevés jellegtelenebbet hallottam mostanában (még szerencse, hogy a szóló alaposan feldobja a nótát). És ez még csak a lemez eleje! Hálistennek pont a közepén ott a már említett Al Sirat – miért is nem ilyen erős mind a 10 dal? Sajnos ugyanis a lemez második fele megint leül, mire a végére érek, egyenesen unom: a Maximum lendületes próbál lenni, de nem jó; az I Can't Trust Myself verzéje pedig mondjuk ki: rossz (és hozzá egy ismét full jellegtelen refrén). A legvége hálistennek okés: a The Devil Speaks, The Sinner Cries egy pofás doom tétel, Tony egekbe szökő, fájdalmas dallamaival – na, ez király!

Két bizonyíték is van tehát arra, hogy igenis készülhetett volna egy zseniális lemez a műhelyben. Nem így történt. Esetleg legközelebb. Pedig Tony képes rá, ha nem is bármikor...