Shock!

Az Enchant finom, Rush-alapú progresszív rockzenéjével 1994 óta kápráztatja el rajongóit. A szívhez és a lélekhez nyitnak utat, immáron hatodszor. (Vagyis idén másodszor, mert mostanában jelenik meg a debütáló korongjuk újrakiadása, persze bónuszokkal vegyítve.)

Lássuk a friss lemezt. A nyitó címadó dalban megcsillantják mindazt, amiért lehet szeretni őket, finom szólók - olykor a kiszámíthatatlanságba is belekóstolnak -, Ted Leonard énekes magas, tiszta hangja és persze végtelenül kifejező dallamai, a hangszeresek izgalmas játéka. Nem magamutogatóak, inkább abból a fajta zenészből vannak, akik előbb írnak dalt és utána találják ki hova milyen ízeket pakoljanak - gondolom én, aztán persze, lehet, hogy nem így van. Mindenesetre a zenéjük apránként bontakozik ki, mint mondjuk a Fates Warning vagy a Spock's Beard muzsikája. Először csak a szépségét látod, később jön az "elemzés". Ilyen remegős/elgyengülős érzést ad.

Az Enchant mesél. Emberi dolgokról, amit bárki átélhet/átérezhet, itt nincs semmi misztikum, minden valahogy olyan megfogható a zenéjükben. A kilences dalban szinte rockandrollos egyszerűség uralkodik - még ha ez így nem is fedi pontosan az igazságot - mindenesetre a lazaság tetten érhető egy kicsit ebben a dalban. A záró hét és fél perces tételben mintha eleresztették volna magukat a srácok, ugyanis egy szólóhegyekkel tarkított instrumentális darabot hallhatunk, számomra egyben a lemez egyik legjobbját. Mindez gusztusos borítóval és korrekt hangzással látott napvilágot. Létezik limitált digipakos verziója, bónuszdallal, ha jól sejtem az előbb említett instrumentális lehet az.

Szinte mindegy, hogy melyik Enchant lemezzel kezdi valaki az ismerkedést, ugyanazt a minőséget kapja, utána úgyis mindenki beszerzi az összes sorlemezt, ha rákapott az ízére. Magas színvonalú prog. rockzene, kamaszkortól aggkorig bárkinek, akit érdekel az ilyesmi. Az Enchantnál sosem voltak és valószínűleg nem is lesznek nagy kilengések - talán még kicsik sem - minden lemezükön hozzák az egységes sajátos színvonalat.