Shock!

Az 1999-es év egyik meglepetése volt számomra az Engine, mely zenekar olyan nevekből áll, mint Ray Alder - ének (Fates Warning), Bernie Versailles - gitár (Agent Steel), Joey Vera - basszusgitár (Fates Warning, Armored Saint), Pete Parada - dob. Mi sülhet ki ilyen nevekből?

Erősen Deftones hatású modern, amerikai metal, jellegzetes Ray Alderes megjegyezhető refrénekkel - még akkor is, ha a Fates Warning nem igazán jut eszünkbe az Engine hallatán. Ray itt sokkal erőteljesebben énekel, nyilván nem akarta saját magát másolni.

A bemutatkozó korong minden dalát imádom, kíváncsian vártam vajon a Superholic is ugyanazt a minőséget hozza. Igen, bár egy kicsit másképp. Besúlyosodtak a témák, komorabb lett a lemez összhatása. Valahogy nem olyan konkrétak a dalok, mint korábban. Több hallgatás kell hozzá, hogy belemásszon az ember fülébe a Superholic, kicsit elkeseredettebb, komolyabb ez az Engine. Még mindig a Deftones-t lehet megemlíteni, mint fő irányt, viszont ha azt mondom, hogy ezzel a lemezzel csípőből lealázzák nagyjából a teljes amerikai nu metal "élmezőnyt", akkor nem túloztam. Érzésem szerint ennek mindössze egy apró titka van: habár divatosabb ez a zene, mint amit a Fates Warning vagy az Armored Saint játszik, itt mégis a szív és a lélek zenéjét hallhatjuk. Az első másodperctől az utolsóig.

Néha dühösek, néha szomorúak, néha csak elmesélik az érzéseiket, néha két hanggal jókedvre derítenek, néha megmozgatnak avagy elgondolkodtatnak. Szóval azt sem lehet mondani, hogy egysíkú lenne a lemez. Ha a kiadó igazán mögéjük állna, simán kaszálhatnának egyet (és még a zenekar is jól járna), de félek el fog sikkadni ez a lemez is, és csak a fanatikusok és a véletlenül rábukkanók ismerik meg a csapatot.

Meg azok, akik szeretik a Cure-t és mindent begyűjtenek imádott zenekaruktól, még a feldolgozásokat is. Ugyanis a hatos dal (Fascination Street) tőlük származik, most rockosan, nem darkosan, de hát a feldolgozások már csak ilyenek. Érdekes választás volt, és furcsa is Rayt hallani a dalban és nem Robert Smitht, de tetszik. Az egy másik dolog, hogy Amerikában valószínűleg a kutya sem tudja mi fán terem a Cure. A nagy zúzások után a hetes 1 a.m. című akusztikus, Led Zeppelin ízű dalocska tiszta felüdülés. Nincs kiemelendő kedvencem egyébként, szeretnivaló album az elejétől a végéig, bár a Home refrénje különösen szimpatikus.

Mindenkinek ajánlható, aki szereti a modern zenéket, tanulni lehet belőle, nem is keveset, a profik így csinálják. Ez egy fölösleges csicsák nélküli kiváló rocklemez. A pontszám nálam nem maximum, mert az első lemezt egy hangyányival jobban szeretem még. Ehhez pedig még nem volt elég idő, hogy igazán beérjen. Majd egy év múlva újra nyilatkozom.