Shock!

Ha lusta és igénytelen lennék, egyszerűen idemásolnám a Wintersun albumhoz írott első bekezdést. De inkább tornáztatom az ujjaimat és lekörmölöm újvást: rém lelkes voltam a csapat bemutatkozó anyagát hallván, s ha jól tévedek, egy interjú folyamán magánál Jarinál érdeklődtem a további elképzeléseket illetően. Álmomban sem gondoltam, hogy épp ő lesz az, aki kisvártatva hátat fordít a csapatnak és önálló munkába kezd.

Most azonban bebizonyosodott: az Ensiferumban van élet Jari után is. Sőt, a fickókban csak úgy pezseg a bizonyítási vágy! A színpompás, szépséges borítóval ellátott második anyag jóformán semmiben sem különbözik elődjétől: folkos hatásokkal átitatott, dallamos északi metal.

Az akusztikus, népies hangszerelésű indítás tüstént mesés hangulatba ringatja a hallgatót, mígnem az Iron himnikus, sodró áramlatai átveszik a hatalmat. Tripp-trapp, kötelező vérhányás, tiszta ének, felemelő melódiák, szpídes vadulások. Az Ensiferum muzikalitása gyakorta a klasszikus hagyományokon evezget, ehhez társítják durvább-sötétebb zörrenéseiket, illetve a szüntelen jelenlévő, folkos varázsokat. Olyasféle spéci keverék ez, mely kizárólag az északi bandák sajátja. Ha belefülelünk akár egy Finntroll, akár egy Moonsorrow vagy Turisas albumba, pillanatok alatt lelünk rokon harmóniákat, ismerősnek tűnő dallamfoszlányokat. A Sword Chant például tökéletesen beleillik a harcos-vitézes Turisas bármely két nótája közé. A Tale of Revenge szárnyaló és agresszív, míg a Lost in Despair színtisztán balladisztikus (ám ettől még kellőképp erőteljes) hangulatú darab. A Slayer of Light habzó szájjal harapdál, akár egy veszett pitbull. Marcangol az Into Battle is, de emitt már illően himnikusabb melódiát is szőttek a hangjegyek közé a fiúk. A Lai Lai Hei szerintem a legcsekélyebb körülírásra sem szorul... Ez a dal is, miként az album egésze, akár békésebb, akár vérmesebb orcáját mutatja, tökéletes és magával ragadó.

Elsőre jól megmutatták.

Másodjára is.