Shock!

Tologattuk ide-oda egymás közt a kritika elvállalását, aztán végül csak nálam kötött ki. Hallgattam jó sokat a svéd mélyre hangoltak poklát, de valahogy csak nem akart beletelepedni a fejembe. Fogalmam sincs, miért.

Pedig nem rosszak a dalok, amikor hallgatom, akkor éppen tetszik, meg ezt a mormogós hangzást nem nagyon sikerül pont így utánuk csinálni, ám mégsem érzem, hogy imádnom kellene ezt a lemezt. Mondjuk a Morning Starnak is kellett idő, míg beért, az tény. (Közben megy a lemez, az első dalban a mélyebbnél is mélyebbre hangolták a gitárokat, komolyan, már majdnem hamis, annyira lebegős, laza a húr, szinte látom magam előtt, ahogy a feszes pengetés dacára a drótok hosszan lengenek ide, s oda.)

Pörög a cd, néha azt érzem, hogy behozták újra a thrasht a riffjeik közé (legalábbis észrevehetőbben, mint eddig), meg mindenféle más jót a nyolcvanas évekből, talán ők is meg akarják lovalni ezt a legújabb retro-hullámot, bár azért nem hinném, ők nem olyanok. De aztán mégis csak újra és újra ez az érzésem, noha nem a jó régi E-ben játsszák a klasszikus Bay Area témákat, hanem az Entombed-féle poklos-gyomros hangolásban.

Váltakoznak a gyorsabb, tika-tikás dalok, meg a lassultabb nóták, változatosnak változatos a lemez, az tény. És még mindig nem működik nálam. Nem értem miért. Az ötödik dal nyitása meg egyenesen olyan, mintha egy Hendrix-riffet formáltak volna át a saját képükre. Utána az Intermission című tétel (találó cím, hehe) egy full zongorás instrumentális merengés, és fura, hogy bár olykor használtak zongorát korábban is, ez valahogy mégsem tűnt fel nekem, csak most. Persze visszacsapnak a húrok közé, nem kell félni.

A kilences dal (Descent To Inferno) a kedvencem a lemezről, szinte már danziges súlyosságú, sőt. Az a sejtelmes fajta. Aztán a tizenegyes Flexing Muscles is hasonlóképpen tetszik, úgy látszik most a borultabb darabok jönnek be igazán a csapattól. Bár ez azért thrashesen begyorsul a végére, széttorzított gitárszólóval díszítve. A záró nótát pedig megpróbálták jó monumentálisra megírni, valamiképp sikerült is, de inkább olyan horror-monumentalitás ez, mint. Teljesen beteg gitárszólóval. Mondjuk Inferno a lemez címe, érthető is a hangulat. A hangzás... mocskosul szól. Ennél jobb jelzőt nem találni erre.

Szóval jó ez a lemez, mikor hallgatom, olykor elő is veszem, hogy újra meghallgassam, valamiért mégsem az igazi még mindig. Gőzöm sincs miért. Nos, így.