Shock!

Amikor az ember a mai hipergyors, akciódús világban arra a gondolatra kezdene jutni, hogy bluest hallgatni amolyan öreguras tevékenység, szerencsére mindig előjön az éterből egy figura, aki visszaránt az efféle bolond tévképzetekből. Ráadásul az illetőnek még csak nem is muszáj a Joe Bonamassa névre hallgatnia (akit egyébiránt szintén imádunk és tisztelünk), ugyanis bőven akad ma is mindenféle generációból olyan zenész, aki tevékenységével egyértelműen a műfaj „cool" mivoltát erősíti. Egyértelműen ezt a sort gyarapítja Eric Gales is, aki nem csupán zeneiségében, hanem élettapasztalatait tekintve is a műfaj hiteles interpretátora. A bulvárvonalat azonban itt függesszük is fel...

Eric az a muzsikus, akinek a legszerényebb eszközökkel rögzített hanganyagon is élményszámba megy minden egyes motívuma, ugyanis még a legtriviálisabbnak ható blues-rock sztenderdek is egészen különleges értelmezést nyernek a kezei alatt. Már ha épp nem saját muzsikáját játssza. Merthogy hősünk kreativitásban sem szenved hiányt, és a jelek szerint ismét elég gördülékenyen összeállt nála a legújabb dalkollekció, amely szinte takkra pontosan két évvel követi az előző anyagot. Gales a friss szerzeményekkel is meglehetősen kerek, koherens világot tár elénk, bármiféle túlkapástól mentesen.

Bár játékosként az általa megformált hangok személyiségénél fogva a blues felé terelik az összképet, dalszerzőként Eric heterogén, közérthető kifejezésmódra törekszik. Vagyis nem veszünk el végtelenített blueskörökben, avagy nem telepszik rá minden megmozdulásra a letargia. Az összetevők tehát mindvégig fogyasztható módon aránylanak egymáshoz, ugyanakkor a végeredmény tagadhatatlanul karakteres. Aztán persze, amikor már kellőképp beavatottak vagyunk a Gales-féle zenei arzenálba, azért nem maradnak el a hosszabban kifejtett zenei gondolatok sem, így például a Doyle Bramhall II vendégszereplésével megspékelt Southpaw Serenade által elmerülhetünk a kesernyésebb blues formavilágban is. Mindezt azonban az addigi egyensúly mentén továbbhaladva anélkül tehetjük meg, hogy az alkotó mindenáron magával akarna rántani minket a mélybe.

Érdekes, hogy épp az imént említett szerzemény számomra a dramaturgia szempontjából egyfajta vízválasztó. Ezután ugyanis mintha még eklektikusabbá válna az irányvonal, egészen finom kontrasztokat csempészve a zenébe. Így például kiválóan megfér egymás mellett a King's X-et idézően sötét tónusú Reaching For A Change (amelyet talán ténylegesen a dUg Pinnickkel folytatott kooperáció ihletett), avagy a fekásan pattogós ritmizálású Somebody Lied, a lemez kvázi popdala. Utóbbi számomra néhol kissé Dirty Diana-jegyeket visel magán, de lehetséges, hogy csupán túl sokszor pörgettem végig a Jackson-szerzeményt az elmúlt években... Ja, és nem utolsó sorban a Beatles örökbecsű With A Little Help From My Friends-ében a vintage blues kedvelők utóbbi években szent tehénné avatott favoritja, Beth Hart is duettezik egyet a főszereplővel. Egye fene, ezúttal igazat adok ennek az egyébként nem kicsit elitista és vaskalapos közegnek, ugyanis Beth minden egyes frazírja ezer pontot ér.

Gales tehetsége persze áthatja az egész műsort, bármilyen irányba is haladunk épp. Eric az a fajta játékos, aki nem csupán technikailag birtokolja rendkívül magas szinten a hangszert, de kifejezőkészségét és hatóerejét tekintve is az élvonalban jár. Szintén nem hátrány, hogy a főhős kifinomult érzékkel bír a zenészkollégák megválasztása tekintetében is, ami a kísérőmuzsikusokra és a vendégszereplőkre egyaránt igaz. Beth Hart és Doyle Bramhall II vendégeskedéséről ugyebár már tettem említést, rajtuk kívül azonban még az amerikai R&B/gospel-kiválóság, B. Slade is hoz mindjárt az első percekben néhány zsigeri muzikalitással átitatott sort. Talán neki is tulajdonítható, hogy a Something's Gotta Give egyik legnagyobb favoritommá vált a The Bookendsről.

Eric Gales egyszerre ösztönös tehetség és igazi profi, aki legfrissebb albumán is képes volt kamatoztatni művészetének mindkét oldalát. A jó hír, hogy még csak blues-fanatikusnak sem kell lenni ahhoz, hogy mindez élvezhetővé váljon.