Eric Johnson az a gitáros, akit a legjobban tisztelek és a legtöbbre becsülök. A perfekcionista hajlamú texasi géniusz valóban a tökéletes zenészt testesíti meg számomra: gitártörténeti jelentőségű hangzása és földöntúli játéka csakis Jeff Beck szintjén mérhető, ugyanakkor egyszerre sajátos stílussal bíró énekes, kiváló zongorista és inspirációkból kifogyhatatlan dalszerző. Továbbá óriási erénye, hogy bármibe fog, mindig eltéveszthetetlen, emblematikus Johnson-zene születik a keze alatt, ami egyszerre pop, ősrock, new wave, new age, blues, country, jazz, folk, meg még ki tudja, mi. Stílusok felett álló, sokoldalú művészről van tehát szó. Nála nem a műfaji meghatározás a lényeg, hanem a számtalan spirituális ismertetőjegyből összeálló kerek egész: a határtalanul érzelemgazdag aura, ami a dalait övezi, a hallatlan nyugalom és békesség, amit hangjával és hangszereivel megteremt, vagy éppen az a roppant erős jelenlét, amit paradox módon a maga introvertált, befelé forduló módján ér el.
Mindig csodáltam Johnson azon képességét, hogy mindenféle individualizmustól és egoizmustól mentesen tud mértékadó lenni. Zenei őstehetség, tízezrek példaképe, egy bizonyos kulturális közösség és művészeti ág megbecsült, mi több, egekig magasztalt tagja, közben meg olyan, mintha nem is akarna az lenni. Lehet, hogy ez a fajta szerénység és alázat a művészet igazi ismérve?
Legújabb lemezén még annyira sem helyezi előtérbe magát, mint korábbi munkáin, de nincs is erre szüksége, mert a kikezdhetetlen zeneiség a legnagyobb természetességgel ordít az album minden egyes hangjáról. A beszédes EJ Vol. II cím persze már elöljáróban tudatja, hogy mindez újra kicsit másképp történik. A 2016-os korong néminemű folytatása gyanánt Eric ismét egy visszafogottabb, zömében akusztikus jellegű, természetét tekintve sztorizós singer-songwriter-típusú dalcsokrot alkotott. A négy évvel ezelőtti, kizárólag zongorára és akusztikus gitárra írt, emiatt eredendően puritánra vett EJ-albumhoz képest viszont ez a második eresztés jóval szerteágazóbb hangszerelésében: noha a zongora és az akusztikus gitár ezúttal is dominál, kapott némi szerepet az elektromos gitár is, de ugyancsak vannak kiválóan elhelyezett vonós és fúvós szekciók. Minden dal sajátos arculattal rendelkezik, de a nagy műgonddal elkészített textúrák, a kimeríthetetlenül leleményes akkordfűzések és a gyönyörű harmóniák közös nevezőre hozzák mindegyik darabot.
Nagyon jók az arányok az eltérő érzetű szerzemények között, a folktémák (Divanáe, Gift Of Love, Let A Friend Find You) és a rövidebb fingerstyle-instrumentálisok (Charldron's Boat, Lake Travis és a tradicionális Black Waterside) zongorás-jazzes pillanatokkal (Over The Moon, a Beatles-féle Hide Your Love Away, For The Stars) és populárisabb beütésű, némi elektromosságot sem nélkülöző tételekkel (Waterwheel, Golden Way, Hotel Olé, Different Folks) simulnak össze, szóval nem unalmas vagy egysíkú a korong. Csalódni csak az fog, aki Cliffs Of Dover-féle gitáros tüzijátékot vár, mert az itt nincs. Eric már rég máshol jár fejben és lélekben, de azt a legendás, hegedű-szerű Stratocaster-tónust azért jelzésértékkel megmutatja pár lírikus szólóban. (Érdemes figyelmesen meghallgatni a Waterwheelben található remekművet, az ilyen határtalan kifinomultság tényleg csak a legnagyobbak sajátja.)
Sokadszorra definiálta magát újra Austin díszpolgára ezzel a kortalan, minden porcikájában valóságos, hiteles és érett albummal, ami semmi olyan elemet nem tartalmaz, ami ne lenne magától értetődően elfogadható tőle. Lehet, hogy közelebb áll Simon And Garfunkel vagy a Crosby, Stills, Nash & Young világához, mint az Ah Via Musicomhoz, ám ettől még vérbeli Johnson-munka az EJ Vol. II. Masnival átkötött ajándék nekem.
