Kellemetlen ez a déja vu érzés. Sajnos a közelmúltban már eleget rágódtam e bánat fölött, nevezetesen: MIÉRT kell elcseszni, ami eddig jó volt?! Itt van ez a szegény Eternal csapat, akik kiadtak egy frenetikusan jó albumot, amelyet hallva mindenki a tenyerét dörzsölve, ajzottan várta, vajh mivé fejlődnek még a srácok, ha már elsőre ennyire süti volt a dolog - és akkor tessék.
Ez az az album, aminek jobb lett volna, ha soha nem jelenik meg. Ugyanis "csak" az hiányzik belőle, ami ott volt az elsőn: az egyéniség, a sodró lendületű, szilajan dallamos muzsika a kötelező hörgésekkel, amúgy jó finn módra. Hogy ez most mi? Leginkább dögunalom a köbön s a nóták mint széttaposott lappantyúk, kúsznak el mellettünk szép sorjában.
Persze nem lenne katasztrófa a dolog, ha nincs az első album, mert amit itt hallunk, egy kellemesen hömpölygő, tipikusan skandi anyag, még a hörgés is maradt - ám oda az egésznek a lelke. Rejtélyes az ügy, mert a zene valójában nem sokat változott, maradt elég tempó, dallam, dinamizmus, mégis fojtogat a csalódottság. A hörgés egysíkúnak tűnik, a nótákat se nagyon lehet megkülönböztetni egymástól. Vagy az is lehet, hogy különböznek, de ehhez annyiszor meg kéne hallgatni az anyagot, ahányszor feltehetően nem fogom. Igazán kár, mert nagy reményt fűztem a srácokhoz az első korong számtalan hallgatása során. El tudom képzelni, hogy akár kellemes élményt is nyújthat mindazon rajongóknak, akik kedvelik a Sentenced-féle muzsikákat, mert az egész végül is korrektül össze van ügyködve. Ehhez valóban csak az kell, hogy ne ismerjék a csapatot korábbról. Hogy teljék a lap, most a dalokról kéne írnom, de esküszöm: értelmetlen szócséplés lenne. Mind ugyanolyan. Nem feltétlenül rossz, sőt, megvan a maguk hangulata és egységessége. Ha kellőképp kitartóak vagyunk, egy ponton a hörgi mellé kapunk tiszta éneket, sőt, még károgást is, de olyasmi ez, mint hullának a csók. Miért csak negyedórával az album vége előtt jutott eszükbe cseppnyi változatosságot csempészni az anyagba? A lemez második fele egyébként mérföldekkel jobb az elsőnél. Mintha itt ébredtek volna fel a srácok hosszas szendergésükből... Kicsit későn tán, hm?
Hiába vagyok lehangolt, hiába sóhajtozom akkorákat, hogy behorpad tőle a tökfejem, attól ez még nem lesz jobb. Szerencsére azért a Falconerben nem csalódtam akkorát, mint bennük. Minden viszonyítás kérdése, ugye. Ha a Running Wild új borzalma jut eszembe, ez az album 100 pontot érdemel. Ha az Ensiferum, akkor ugyanennyit mínuszban. De kizárólag önmaguk előző teljesítményéhez képest üdvös néznem őket, hisz ez az, ami számít s mérvadó lehet.
S ejthetem én a bánat örök könnycseppeit, attól ez még nem több 7 pontnál.
