A Europe esetében nem nagyon tudok elfogulatlanul nyilatkozni, különösen a tavaly januári bécsi koncert után nem, hiszen akkor alapjaiban változott meg a bandához és újabb kori tevékenységükhöz fűződő viszonyom. A klasszikusokkal egyenrangú alapkedvencekké értek a két kísérletező kedvű, modern hangvételű, reunion utáni lemez borongósabb hangulatú, de pozitív kicsengésű nótái is, és a buli után életem eddigi legdrágább zenekaros pólóját is beszereztem.
Ennek alapján érthető a lelkesedés, amivel ennek a félakusztikus koncertlemeznek a hírét fogadtam. És mivel a Youtube-on a rajongói felvételek mellett a komplett koncert korrekt minőségű profi felvétele is fenn volt (gondolom, a később megjelenő DVD alapanyaga), a videók megtekintése után egy hátast is dobtam. Persze az alapos áthallgatás, fülhallgatós lecsekkolás is kellett ahhoz, hogy kialakuljon a végső álláspontom, de ez semmiben nem különbözik az első benyomásoktól. Az idén januárban, egy évvel bécsi kirándulásunk után, hazai pályán rögzített (szerencsére Joey Tempest nem svédül konferál azért) Almost Unplugged ugyanis ugyanolyan etalon lesz ezek után számomra, mint a Kiss, a Scorpions vagy az Alice In Chains hasonszőrű anyagai.
Miről is szól a történet? A cím alapján nem kell sokat magyarázni: „csendesülős", bensőséges hangulatú koncertet hallhatunk, többnyire áthangszerelt dalokkal, a zenekart pedig egy vonósnégyes segíti ki. John Norum gitárja persze azért be van dugva és ennek megfelelően nem is fogja vissza magát, noha valóban nem a csutkára tekert erősítők adják a dolog savát-borsát. Dicséretes, hogy a műsor összeállításánál még véletlenül sem vették figyelembe a papírformát, a kötelezőnek számító (pláne egy akusztikus bulin!) Carrie-nek se híre, se hamva és a Norum hatásait tekintve nyilvánvaló feldolgozások (UFO, Thin Lizzy – mindkettő szenzációs amúgy) mellett két olyan átirat is bekerült a repertoárba, amire egyáltalán nem számítana az ember. A Pink Floyd klasszikus Wish You Were Here-je remekül illeszkedik a programba (és szomorú aktualitása miatt stílszerű tisztelgés is lehet Richard Wright zenei nagysága előtt), de a Since I've Been Loving You a Zeppelintől egyenesen zseniális – a körülmények miatt nem is az eredeti verzió, hanem a hasonló jellegű, Page-Plant-féle Unledded anyag ugrik be róla. A saját dalok is nagyon ott vannak a szeren: például, ha azt hitte az ember, hogy a Final Countdown már baromi unalmas, hát meg kell hallgatni a dal itteni változatát. Aztán ott az elsőlemezes Memories, ami pedig igazi kuriózum, áthangszerelten meg aztán pláne. Bécsben hiányoltam a Secret Society legjobbját, a Devil Sings The Blues-t, hát most itt van: be kell, ismerjem, „hangos" koncerten nem működne annyira ez a melankolikus téma, mint ebben a zenei miliőben – itt viszont mindent visz!. Aztán: Carrie helyett Dreamer van – a legjobb Europe lassú, amely ráadásul méltatlanul alulértékelt is. Nyilván a Superstitious meg a Rock The Night nem maradhatott ki, de mire ezekre sor kerül, a kevés szerencsés rajongó, aki bejutott, már tényleg a plafonon van – folyamatos tehát a libabőr. Nekik is, nekem is.
Felesleges tovább szaporítani a szót: hibátlan! A Europe mai létjogosultságát tökéletesen bizonyítja ez a kiadvány és bízom benne, hogy a konzervatívabb, utolsó két albumot nem kedvelő rajongók hitét is visszahozza („got to have faith", barátaim!). Ezenkívül őszintén remélem, segít John Norumnak is feldolgozni a feldolgozhatatlant, hogy mielőbb új zenék komponálásával adja ki magából felesége elvesztése felett érzett bánatát. Michelle – aki minden bizonnyal jelen volt a koncerten – sem akarná másképp.
