Shock!

Akár hiszitek, akár nem, az Everon megalakulása egészen 1989-ig nyúlik vissza, a szokásos tengődések, tagcserék mellett 1993 óta jelentetnek meg lemezeket, a Bridge az ötödik a sorban. Elég átlapozni az Everon új lemezének borítóját, hogy sejtéseink legyenek arról, miszerint a csapat a klasszikus zenei hagyományokat helyezi az előtérbe. Legalábbis a borítóban található festményekről ez derül ki.

A nyolcvanas évek dallamos rock/progresszív zenéin alapul az Everon szépségesen tiszta muzsikája, emellett a kilencvenes évek meghatározó - műfajon belüli - előadók hatását sem tagadhatják le. Igazából azt is mondhatnánk az Everonra, hogy erősen dallamközpontú "kommersz" rockzene igényes köntösben. De azért nem illik ledegradálni ennyivel a zenét, mert rendkívül aprólékosak, kidolgozottak a dalok, érzéshegyeket/-völgyeket helyeztek mindegyikbe, a refrének kifejezetten fülbemászóak és a bombasztikusságot sem utolsóként lehet megemlíteni esetükben, olyan hömpölyös a lemez az elejétől a végéig. Mellette a dalszövegek is kellemesek, érzelmesek, szépek.

Az egyik leghidegrázásosabb dal az ötös, a Driven, melynél furcsa módon a régi Queensryche ugrott be, főleg az Empire lemezük. (Tehát aki hiányolja a borzongást az utóbbi évek Queensryche-jából, az biztos örülni fog az Everonnak.) A matekos virtuózkodást nem viszik túlzásba, a hangszeres szólóknál is az érzelmekre fektettek nagy hangsúlyt a zenészek. Akik - ha a borítóban megnézzük a fotót - igencsak középkorú urak, legalábbis a csapat többsége. És jön a meglepetés, német a formáció, ami külön meglepetés számomra, a germánoktól ugyanis ilyesféle zenét még nem nagyon hallottam.

A Puppet Show c. instrumentális számban eresztik el magukat a zenészek jobban, itt azért erősen hallani a Dream Theatert, plusz a billentyűknél Derek Sherinian zenekarainak/projektjeinek hatását is. Egyes gitárrészeknél Joe Satriani neve is beugrott. Szép kis kavalkádot alkottak! Egyébként rendkívül élvezeteset és nem nyújtották el túlságosan a témákat, pont olyan hosszú a dal, amennyi még egészséges ebből a fajta instrumentalizmusból. A humorukat sem vesztették el a fiúk, ugyanis az utolsó, Bridge című dal után Billy Joelhez írtak pár sort a cd füzetében, miszerint elnézést, de kölcsönvettek tőle néhány zongora-akkordot ehhez a dalhoz, mert olyannyira illett ide, cserébe felajánlották, hogy ő is felhasználhat bármit a következő lemezén, ha úgy gondolja. Sajnálatos módon a lemez elkészültével a billentyűs kilépett a csapatból.

A Mascot kiadó néha meg tud lepni egy-egy gyöngyszemmel és az Everon ezek közé a gyöngyszemek közé tartozik. Ajánlott mindenkinek, aki igényli a szívhez szóló, időtálló rockzenét.