Shock!

Nem tagadom: nem voltam oda az Everwoodért. A 2005-ös Progfeszten az Age Of Nemesis előtt nem különösebben tetszettek, amelynek érthető folyománya, hogy nem különösebben kutakodtam debütalbumuk után. Jorn pesti koncertje előtt is épp csak belenéztem a koncertbe, de itt inkább az ismerősök beszámolóira hagyatkoztam, akik vegyes dolgokat meséltek.

A kettes Everwood lemez azonban hozzám került és én elhatároztam, hogy full objektíven fogom értékelni. Talán nem szerencsés, hogy éppen a Cloudscape és az Eidolon anyagokkal együtt került hozzám, de – bár egyáltalán nem vagyok híve a „mi kutyánk kölyke"-hozzáállásnak – azt kell mondjam, az Everwood nem vallott szégyent a rutinosabb nyugati kollégákkal szemben sem (még ha utol nem is éri azokat). Hazai heavy metal mércével mérve pedig – mert külön prog metal színtérről ugye nem nagyon beszélhetünk – egyenesen kiemelkedő a lemez.

Az eddigi benyomásaim róluk úgy látszik, nem lettek tartósak: a Raven's Nest kifejezetten kellemes csalódást okozott a korábbi koncertekhez képest. Az élő fellépésektől pedig már csak azért is el kell vonatkoztatnunk, mert ezúttal tisztán a lemezt értékeljük, tehát azt, mit képes összehozni a csapat a stúdióban.

Nos, albumként ez teljesen rendben van, a 67 perces időtartam ma már megszokott, azt sem mondhatjuk tehát, hogy túl hosszú lenne az anyag és hát ugye a műfaj meg is követeli a terjengős előadásmódot. A srácok hallhatóan teli voltak ötletekkel a nóták összerakásakor, tényleg minden dal hemzseg a témáktól, a jó kis harapós, mélyrehangolt (drímes) riffek kifejezetten jólesnek a fülemnek. Sokan kritizálták a billentyű-soundot, nekem speciel semmi bajom vele, a hangszeres játék úgy általában véve okés – tetszenek az instrumentális részek, sőt a teljesen énekmentes be-, át- és levezető tételek is.

Sokkal inkább aggódtam az ének miatt, elmondható azonban, hogy az Everwood ezen a téren lépett a legnagyobbat előre. Koncz Balu nem lépi túl korlátait és jól megírt énektémákat hoz – szinte minden nótában emlékezetesek, fogósak a dallamok. Persze azáltal, hogy kordában tartja a hangját, némiképpen egysíkúvá is válik, de hát végül is ez még mindig jobb, mintha ingoványos talajra merészkedne. Hangszíne kimondottan kellemes egyébként, nem tudom, lehet-e még jobb, de ha esetleg ez a csúcs, akkor rendben van a dolog. A személyes ízlésem szerint nekem hosszú távon hiányzik egy igazán gyilkosan sikoltozós énekes, de végül is a zenének éppen ezen barátságos hang miatt van kellemesen pozitív kisugárzása a relatív szigor ellenére is.

A megszólalás kissé magyaros, de bőven felvállalható, mint ahogy egyáltalán nem necces az angolság sem. Egyszóval: magyar viszonylatban ez egy tisztességes munka, mely talán megérdemelne egy kerek nyolcast is, de úgy érzem, a pontszám biztató jellegű, motiváló tényező lehet. A produkción bizony még lehet hallani, hogy magyar, legközelebb legyen az a cél, hogy ezt még szakavatott fül se mondhassa meg. Persze a Pagan's Mind-Evergrey-Vanden Plas-Jorn stb. szinthez még nagyon hosszú út vezet, lehet az is, hogy végtelen – de törekedni kell rá. A Nemesis pl. egész közel jutott, reméljük, az Everwoodnak is sikerül.