Shock!

Megint egy felettébb projekt-ízű dolog, és papíron nem is rossz az ötlet: dán muzsikusok, akiket olyan bandákból lehet ismerni, mint a Wuthering Heights, a Manticora és a Royal Hunt (hogy csak a jól ismert neveket említsük), összehoznak egy neoklasszikus Malmsteen-metal lemezt. Mivel nekem ez a stílus alapból isten, nem sokat tétováztam a beszerzés kapcsán.

Ugyanakkor nem sikerült ám tökéletesre az anyag és erről tulajdonképpen csak a formáció egyik Henrik nevű tagja, Brockmann úr tehet (a másik a gitáros Flyman). Ez a srác énekelt a Royal Hunt első két lemezén és bár alapvetően jó hangja van, ehhez a zenéhez kevés: nincs túl nagy terjedelme és kicsit szürkécske is. Korrekt, de semmi több. Semmi felkavaró, plusz erő nincs benne, ami kiemelné az átlag masszából, de az tény, hogy más énekesek még így sem tudnának soha dalolni. Egyszóval ne riasszon el senkit, amit fentebb írtam, mert ez egy nagyon jó lemez - feltéve, ha valaki szereti ezt a zenét.

"Másik" Henrik remekül elsajátította a malmsteeni tananyagot és nyilván a Royal Hunt is kedvencei között van meg az egész skandináv dallamos vonulat. Csatlakozik mindehhez egy jó adag Helloween és Strato-mánia is (gitáros Henriket akár Tolkkiék művei is inspirálhatták, ránézésre nem az a 40-es veterán muzsikus) és meg is van a nyerő formula avagy a katasztrofális borzalom, attól függően, ki hogy közelít a csapathoz. Érdekes, hogy saját billentyűse nincs az Evil Masquerade-nek, hanem olyan nagyágyúk között oszlanak meg a stílusban nélkülözhetetlen virtuóz szintitémák, mint André Andersen (nocsak!), Mats Olausson (ex-Yngwie - mégegy nocsak!) vagy Richard Andersson (Space Odyssey - szintén mindent tud a malmsteenizmusról, nocsak3). Ilyen arcokkal tényleg nem nehéz összehozni egy neoklasszikus metal lemezt, ráadásul még a plágium vádja is kivédhető, hiszen a vendégzenészek egyszerűen önmagukat adják és Brockmann is csak olyan témákat énekel, mint tette anno a Royal Huntban. Nem ritka a műfajban (illetve a szélesebb értelemben vett hard rock/metalban sem), hogy klasszikus melódiákat vesznek kölcsön a bandák, elvégre a heavy metal a mai idők klasszikus zenéje vagy mi - a gonosz maszkosok ebben is kissé messzebb mentek a megszokottól: itt tele vannak a dalok ismert zeneszerzők ismert műveiből vett ismert dallamokkal és mondani sem kell, hogy mennyire beléjük illenek. Mozart, Beethoven, Grieg, Wagner és még sorolhatnám, ha jobban ismerném a klasszikus zenét vagy gyakrabban hallgatnám a Ki Nyer Ma? című műsort - mind megidéződnek egy-egy dalrész erejéig. Nyilván sokaknak megvan a Klasszikusok popritmusban bakelitlemez, na ez valami egész hasonló, csak metalban és énekkel. Valószínűleg lesz, akit bosszant ez a sok lopás vagy ha szebben akarjuk mondani: szabad felhasználás, de ha már úgyis azt szokás mondani fémes körökben, hogy ha ma élnének a nagy öregek, biztos metalt játszanának, akkor ennek megfelelően nekik is tetszene ez a kombináció. Főleg, mert jó dalokat írtak a Henrikek és társaik.

A már említett intro kapásból egy ismert Wagner-motívummal indít, amire rápakoltak egy kis metalt az elején, majd Helloween-es ikersörharmóniák, újabb klasszikus melódia, és így megyünk át az első dalba, ami azonban nem feltétlenül a legjobb a lemezen. Mivel azonban címadó, hangulatteremtő és gyors, az elején van a helye. Hasonló szellemben folytatódik az album, van még gyorsaság is bőven, persze semmi kapkodás, a dobos kimondottan ízesen üti ezeket a tempósabb témákat - amúgy pedig külön is érdemes megemlékezni a srácról, lüktetnek, "élnek" a ritmusok és ez nagyon jót tesz a sablonosabb témáknak is. Sok elemző okosságot nemigen tudok mindehhez hozzátenni, vannak húzósabb, középtempós tételek is, persze hogy ezek a jobbak (Oh Harlequin, But You Were Smiling, Lucy The Evil - na, ez a nóta a legjobb!); lírai indít(tat)ású, később bekeményedő dal (Deliver Us - először nem tetszett a kissé laposnak tűnő énekdallam miatt, de aztán megbarátkoztam vele). Instrumentalizmus (egy valószínűleg avagy remélhetőleg viccnek szánt a'capella bevezetővel, ami egy szintén közkeletű klasszikus téma dallamát veszi alapul, ugyanúgy, mint maga a dal egésze is); mindez pedig tele Yngwie-s gitárszólókkal és klaviatúra-füstöltető, fürgeujjú szintifutamokkal, ahogyan azt annak idején Jens Johansson elkezdte és amiből aztán egy külön játékstílus lett. És, ahogy erre többször utaltam volt, mindennek az alapját a szokásosnál is több klasszikus motívum adja - nemcsak idézik a nagy zeneszerzőket, hanem egy az egyben beépítik a sok-sok ismert dallamot. Nagy előnye az anyagnak, hogy nincsenek 8-10 perces számok, így azok is élvezettel hallgathatják, akik esetleg ódzkodnak a túl hosszadalmas szólóorgiáktól.

Aki azt mondja a fentiek alapján, hogy ez zseniális, azzal is egyetértek; aki szerint ez az egész nem több, mint egy nagy blöff, azzal sem vitatkozom. Nekem kimondottan tetszik, bár eredetinek még véletlenül sem nevezhető a dolog, hacsak annyiban nem, hogy ebben a műfajban még sose hallottam ilyen mutáns feldolgozásokat. Mert ugye vagy tényleg egy az egyben megtörténik a klasszikus művek feldolgozása (ahogy mondjuk a Mekong Deltánál hallhattuk több ízben), vagy diszkrétebben tűnnek fel az ismerős dallamok, alig észrevehetően a zenébe épülve; esetleg valaki ír magának egy saját művet a nagy öregek stílusában - ilyen felemás összeolvadással azonban még nem találkoztam. Brockmann hangjának korlátai azonban kissé lejjebb viszik a pontszámot, és bár az általa énekelt Royal Hunt lemezeket is kedvelem, a véleményem továbbra is az, hogy neki valami egyszerűbb rockzenét kellene csinálnia. Mondjuk Harem Scarem-féle dallamos hard rockot vagy effélét, ahol nem feltétlenül szükséges a gyilkos, csillagokat is lesüvöltő énekhang, a jó dallamérzék viszont ugyanolyan fontos.