Shock!

Mike Varney az a suszter, aki mindörökre marad a kaptafánál: még a 2000-es évek derekán is elő tud állni újabb gitárhős-jelöltekkel. Most éppen az olasz Fabrizio Leo a soros, aki tényleg mindenben megfelel Mike ízlésének és mindazokénak, akik instrumentális gitárlemezekkel kelnek és fekszenek.

Fabrizio bizony alaposan kitanulta az iskolát, 15 (!) számos lemezén minden megtalálható, amiért Satrianit, Vait, Tony MacAlpine-t, Vinnie Moore-t vagy éppen Szekeres Tamást kedvelni lehet (Moore tiszteletére külön dal is született Fabrizio műhelyében Yeah Vinnie! Címmel). Ennél se nem több, se nem kevesebb az album – picit talán több benne a jazzes elem, mint a „nagyok" munkáiban.

Mindenesetre felettébb élvezetes hallgatni, mégsem valószínű, hogy túl gyakran előveszem majd a kritika megírása után – igaz, mások instrumentális lemezeivel sem túl gyakran teszem ezt. Ettől persze a Cutaway is nagyon jó, meg persze azok a klasszikusok is, amelyek Fabrizio-t inspirálták. Ilyen zenét akár egy héten többször is meg tudnék nézni koncerten (talán máshol már említettem, mennyire tetszett a G3 Live In Denver DVD-je), de lemezen nem annyira talált meg a stílus. Pedig meg kell mondjam, azokból a figurákból, amelyek itt is dögivel hallhatóak, sosem elég. És, mi tagadás, arra is jó ez a teljes egészében házistúdióban (=otthon, a számítógéppel?), dobgéppel rögzített anyag, hogy elgondolkozzam azon, milyen bandában is tudnám elképzelni Fabrizio-t „sima" gitárosként. Blues-os hard rock? Progresszív metal? Thrash? Power metal? Jazz-rock? Az egészben az a jó, hogy bármilyen műfajt kinézek-kihallok a srácból. Hiába Cutaway tehát a cím, nálam nem vágta el magát olasz barátunk.